VERS

Nagy Csaba: Szemfényvesztés

Félreértés történt,
valahol
megcsúszott
a múlt.
Utolsó
emlékfoszlányom,
hogy a homlokomhoz
egy duplacsövű
puskát nyomnak  
angyalbőrbe
öltözött emberek.
Majd megérkezett
Péter – pénzt nyomott
a kezükbe.
Megragadott.

(Rohantunk)

Az út hosszú és
kimerítő volt.
Sokszor
kellett megállnunk.
Legtöbbször
apró köröket
és suhanó
fénycsíkokat
láttam a
szemem előtt,
és Pétert
furcsábbnál
furcsább
kérdésekkel
bombázták.
– Honnan az állat?
– Netán van engedélye?
A történetem
mindig ugyanaz volt.
Kis idő múlva
azt hittem,  
megérkeztünk,
mivel fülsiketítő
dudálás, és
vontatott
szmogfüst fogadott.
De nem lassítottunk.
Ezt követően
valamiféle
rétre érkezhettünk,
mivel az aszfalt
egyenletes finomságát
felváltotta
a durva mezei út.
Megálltunk.

(Szelíd kopogás)

Az ajtó lecsapódott.
Egymástól eltérő
zajok csapták
meg a fülem.

(Gyere, gyere szépen!)

Egy kedves
hang szólított.
Rabul ejttet.
Hezitáltam.
Féltem.
Újra hallottam.

(Gyere, nincs mitől tartani!)

A lábaim
a sok fekvés miatt
elgémberedtek.
Esetlen voltam.
De kíváncsi is
egyben.
Egy színpompás
ruhába öltözött
nő fogadott.
Nem emlékszem,
láttam e már
valaha ennyi
színt egyszerre.

(Annyira édes!)

Súgta oda
Péternek.
Ő csak
elmosolyodott.
Majd így szólt:
– Köszöntsétek
az új jövevényt,
egy kis
burmai kölyök!
– Most mentettem
meg
néhány orvvadásztól.
Jegyezte
meg
elégedetten.
Sok különcöt
láttam magam
körül:
volt, akit szakáll
díszített,
bár nőnek látszott.
Másoknak hófehér
arcuk
és nagy
piros orruk volt.
A legérdekesebbek
számomra
azok voltak,
akik
testszínű ruhában
valamiféle
köteleken ugrándoztak.
Furcsa népség
a javából – gondoltam.
Míg bámészkodtam,
ismét ölbe kaptak
– a kedves hangú
nő volt az.
A sátrak mögötti
tisztásra vittek.
Egyre zordabb
lett a környezet
– bár mondogatták:
nem kell féljek.
Több állat volt ott
különböző méretű
és alakú
ketrecbe zárva.
De olyan
mint én,
egy sem volt.
Majd leraktak
egy helyre,
ahol némi víz
és étel fogadott.
Rám zárták
a ketrec ajtaját.
Mivel kimerült
voltam, csöppet sem
érdekelt.
A vízhez és az
ételhez
sem nyúltam.

(Lassan ereszkedett a szemhéjam)

Viszont még hallottam
Péter szavait
– Holnap hajnalban
elkezdjük a gyakorlást!
A nő arcát már
nem érzékeltem.
– Mi legyen a neve?
– kérdezte a hölgy.
Legyen Élet
– mondta Péter.
A nő bólintott,
és Péter is elégedett
volt ezzel
a névvel.
Nem sejtettem,
mit takar a
gyakorlás címszó.
Elaludtam.

(Másnap reggel)

Ismét hatalmas
robajra ébredtem.
Viszont ez már
kicsit sem
hasonlított
az előzőhöz.
Megszűnt a zene
és már csak
kiáltásokat
és a ketrec csapkodásait
hallottam.
Péter is megérkezett.
A mancsomra egy
fémkarperecet
biggyesztett.
Azt mondta
– csak elővigyázatosság,
el ne raboljanak.
Mivel a többi állat
végtagjain is ilyen volt,
nem aggódtam.
Ezután kivezetett
egy valamivel
nagyobb cellába,
ahol különféle
méretű tárgyak voltak.
Ezeken kellet
különböző
gyakorlatokat
csinálnom.
– Itt fogunk gyakorolni –
szólt s a fémpálcájával
jelezte szándékát.
Nap nap után
követtem az utasításait,
mert ha nem
így tettem,
akkor felrepedt bőr,
és elgennyesedett sebek,
valamint
mérhetetlen fájdalom
volt a jutalom.
A délelőttök
és a délutánok
általában
így teltek.
A kedves hölgy
jól tudta Péter
miként bánik velem,
illetve velünk,
de nem tehetett semmit.
Kellék volt,
akárcsak mi
mindannyian.
Este pedig
felléptem
mindig azzal,
amit aznap
éppen tanultam.
Tökéletesnek
kellett lennie.
Ennek már
lassan
három éve.
Viszont az esti
műsor
rendszerint
káprázatos,
illúzióval,
csodával teli.
A közönség
ámult az állatok
és az idomárok
együttesén.
A bohócok
nevettettek,
az artisták
elkápráztattak,
a csodabogarak
elvarázsoltak.
Ez ám a
szemfényvesztés,
de hát a
shownak mennie kell.

Nagy Csaba verse legutóbb a Szöveten: