TÁRCA

Balaton László: Csak oda

Kapkodva öltözött fel, ledübörgött a lépcsőn, és sokáig rohant. Mikor már elég messzire jutott, kocogásba majd sétára váltott, végül megállt. Előrehajolt, kezeivel a térdébe kapaszkodott, percekig zilált. Lassan felegyenesedett, légzése egyenletessé szelídült. Körülnézett. A csupasz fák között kanyargott a bicikliút. Mélyen belátott az erdőbe, a párhuzamosan ültetett tölgyek között. Egy idő után tekintetét a beton megnyugtató szürkeségén pihentette, mert az avart elfedő, végtelen hótakaró elvakította. Pupillái előtt ezüstcsillagok vibráltak, sárga csóvát húzó üstökösök keresztezték egymást. A jéghideg patyolatfehér égette a szemeit.
(Pontban 5:30-kor ébresztette a telefonja. A régi csehszlovák sorozat, a Nők a pult mögött főcímzenéjére nyitotta ki szemeit. Az előző este lefőzött kávét melegítette meg hajnalban. A nyeles pléhedényben sercegve forrt fel az erős török kávé. Egy kanál barnacukorral és kevés tejjel ízesítette a reggeli dupla feketét. Két szelet diós bejglit evett mellé, még karácsonyról maradt egy kevés a kiszáradt kalácsból. A rádió halkan szólt a hűtő tetején, zord időt ígértek aznapra. Lassan kortyolt, a konyha gyenge fénye mellett olvasott néhány sort Máté evangéliumának 27. fejezetéből. A falon gyönyörű nő fotója, keresztben fekete szalaggal. Csupa mosoly, csupa élet. A férfire mosolyogott, miatta. Teljes erőből vágta a bögrét az üveggel fedett arcba.)
A tüdeje eltelt a tiszta, hideg levegővel. Szakállára és bajuszára apró jégcsapokként fagyott rá lehelete. Belefújt csupasz, lilára fagyott tenyereibe. A vékony széldzseki alatt megborzongott. Lábujjait már nem érezte, hasztalan próbálta mozgatni őket a kopott, piros tornacipőben. Dermedt fülei már fájtak, hiába is dörzsölte. A teste reszketett, elméje élesedett.
(Gyerekkorában járt erre utoljára. Emlékezett a hömpölygő tömegre, a színes sátrakra, a hangos zenére, a ragacsos vattacukorra. A ringlispílt csak messziről csodálta, tátott szájjal bámulta az összekapaszkodó szerelmeseket, ahogy ellöki a fiú a lány hintáját, akinek csak lobog a gyönyörű hosszú haja, s csak kacag boldogan, és forog vele az egész világ. Kissrácként ez volt a legszebb emléke. Ott állt apjával, fogta a kezét, lángost ettek sok fokhagymával, a tejföl csurgott végig az állán, de a szerető kéz letörölte, mert mindig ott volt apja farzsebében – a fésű mellett – a barna textil zsebkendő. Elálmosodott, az izmos karok felemelték, így mentek hazáig. Az erős vállra hajtotta fejét, még érezte az arcszesz, a Symphonia és a sör szagát, aztán mélyen elaludt. Ez az utolsó előtti emléke az apjáról. Az utolsó az, amikor látta, hogy felvágott csuklóval a fürdőkádban fekszik. A véres borotvapenge a fehér linóleumpadlón hevert. Nagyszombaton ölte meg magát.)
Többé nem megy vissza a városba. Eldöntötte. Az elhatározás feloldotta a görcsöt a gyomrában, a torkából eltűnt a gombóc. Újra futni kezdett. A magasból szárnysuhogás egyre erősödő fuvallata törte meg a csendet. Felnézett, néma varjúsereg sötétítette el az eget. Hirtelen véget ért az út, a fák is elfogytak. Hóborította tisztásra érkezett. A januári nap minden erejével beragyogta a fagyott tájat. Arcát felmelegítette a simogató, lágy fénysugár.
Az utolsó pillanatban ugrott fel az erdőszéli megállóban várakozó buszra. A végállomásig váltott jegyet. Csak oda.

Balaton László prózája korábban a Szöveten: