Ocsovai Ferenc: Mintha most…

Ocsovai Ferenc

Mintha most…

Mintha most a fejemre omlana minden.
Mintha megszűnne, amiben eddig hittem,
és szilánkok erdejében sétálnék meztelen,
s vérző testtel mennék egy parázsszőnyegen
végig, amíg lelkem helyén csak a puszta űr ásít,
a Magány pedig drót-idegeimen csúnyán rándít,
szemem előtt meg fehér foltok járják a táncot.
Ördögi ujjak, mint hógömböt, rázzák a világot,
és a kevély márvány is fel függönyként hasad.
Messzire űz a kéz, mi máskor kedvesen fogad,
s mérgezett lett a kút, ami mézédes vizet adott,
a tulipánrét valamennyi hagymája megfagyott,
a magasban pedig vad lovasok verődnek össze.
Ember s állat sírva, morogva, károgva, nyögve
zúdul föl, mint megannyi vihartépte ág s bokor;
kifordul sarkából a Föld, mennyre kúszik a pokol,
a valóság belsőségei pedig kiszakadnak helyükről,
és megpróbálnám kezdeni az egészet ismét elölről,
de szőke és kék gázlángok olvasztják szét a falakat,
a sok öl, szív s szempár pedig egymás után kitagad,
mintha most atomokra esve reccsenne meg minden,
és a lét szétkenődött akvarell lenne kifakult színben,
amelyen a Semmi, mint hosszú fátyol lebeg lágyan;
mintha az Isten elaludt volna egy kerti hintaágyban,
és engedné, hogy az őrület, mint kévét tépje a haját,
hogy haragos legyen a szerető és ellenség a jóbarát,
míg folyók árasztanak el bányát, falvat, utcát, agyat,
Pandora szelencéjéről pedig lehullt a nyikorgó lakat,
és robajogva dőlnek össze tornyok, repednek hegyek;
elmosódva örvénylenek gyomromban rongyos életek,
kivetni őket viszont testemből sötétségbe nem tudom,
míg szédülten kábulok a fülsüketítő démonhangokon,
melyektől kémcsövekben tenyészik a kín és az utálat –
kalapáccsal ütik egy zokogó sámliba korhadt imámat,
majd mintha bitófám volna, lógok a billegő Nincsen,
és még így is: mintha most a fejemre omlana minden.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: