PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Stréber

            Na mondjam el? És kinek ne mondjam el?
            Mondd csak! Érdekel itt bárkit is, hogy micsoda csodakütyüd van, micsoda XXI. századi csodaszerkentyűd?
            Gondolod, érdekel itt rajtam kívül bárkit, hogy protekciós vagy, és odaadják olykor a házi, hordozható kemoterápiás dobozt?
            Hogy milyen kicsi és praktikus, mert csak lecsapod a konyhai pultra, megvénázod magad, megy, folyik beléd a lötty, az egyik kezedbe. De a másik, a másik kezed az felszabadul, tudsz vele közben bármit csinálni.
            Közben, te eszement. Te hallod is, amit mondasz, hallod, érted, hogy a kemó közben, az annyit tesz, hogy rák is van. Közben. De hallgatlak, ki a fenének lenne kedve megszakasztani a lázas lelkesedésedet, ahogy mesélsz, s tán nem is a rákra gondolsz, hogy hogy azt ne mondjam el. Hanem a protekcióra, hiszen a rákot végül is tudjuk, inkább kiválasztott, az nem szeretsz te lenni. Pedig az vagy, igazi harcos a túlélésért, igazi, testi, nem jelképes. Neked nem elég a fogaidat összeszorítani, ahogy nekünk, és csinálni szótlan.
            Nem, neked olykor a végbeledet, gyomorszájadat kell összeszorítani, hogy befejezhess egy munkafolyamatot, hogy aztán rohanhass a vécébe, elnézést kérve tőlünk, hogy megakasztod a közös munkát.
            És haragszol, dühösködsz, hogy menned kell, de nem szidsz közben se istent, se embert, se sorsot. Öt év kell még neked, mondtad egyszer, akkorra lesz a gyerek nagykorú, fejeztem be a mondatot akkor, és csodáltam az elbizakodottságodat. A trákos ember eltökéltségét, aki nem, nem meggyógyulni akar, dehogy, csak öt évet. Öt bármilyen évet, hogy a gyerek ne kerüljön állami gondozásba, mert ott szétszedik a szende jószágot. Szétszedik, megeszik és kiköpik. Az a gyerek zongorázik, lovagol, és jachtvezetői jogosítványa van, helyből körberöhögnék a zaciban, csípnék, rúgnák, harapnák, míg él, és még azután is, mert minden gyerek azt látná benne.
            A kislányban, a te kislányodban, amit ő nem kapott meg, amivel őt rövidítették meg, de amiről azt hiszi, a tied biztosan megkapta. Hát üt, üt irigységből, üt először színtiszta irigységből a lóért, a tengerpartért, aztán üt a saját rövidültségeiért, fagyiért, csokiért, parttalan nyaraiért, az izzadtságaiért nyaranta, a fázásaiért telente. Vagy mit tudom én, miért, mire vágyik itt egy gyerek, mire vágyhat még. De biztos, hogy nem kapja meg.
            Hát üt minden valódi és álmodott meg nem kapásaiért, aztán csak azért, mert a lányod újra és újra és csak erre emlékezteti őt. De most még lelkesen.
            Magyarázol nekem és kérsz, hogy hallgassak, mekkora mázlista vagy, hogy megkaptad a drága vegyszeradagolót, házi használatra. Pedig te dehogy, nem akarsz te kiválasztott lenni, csak dolgoznod kell, jönnöd kell, hogy eleget keress, és olykor csak a szabadidődben tudsz terápián átesni. Vagyis átejteni magad. Hisz’ magad lököd magadba a tűt is. Pedig hát kiválasztott vagy, mert összefogtak érted az orvosok, össze, az egyedülálló anyáért, össze a kislányodért. És isten helyében én is így csinálnám, ilyen lelkes, együgyű emberekre dobnám a rákot, mint te vagy. Ha már lenni kell, lenni kell ráknak, hát olyanokban legyen, akik változatlan vagy majdnem változatlan élik tovább az életüket. Örülnek a napnak, az ő, az isten szép napjának továbbra is, úgy csinálnak, mintha nem is lennének rákosok, és úgy haladnak előre.
            Előre a rákban, hogy észre se veszik. Bár te segítesz egy kicsit magadon, nyugtatókat szedsz. És olykor kilóg a mosolyod, nem helyénvaló, sőt mi több, idegesítő, dühítő. Hogy nem látod azt, amit mi. De hát ilyen a világ, mondhatnád. Mi rossz van abban? A férfiak isznak, hogy dühüket csillapítsák, s ha marad bennük így is, marad harag, hát ott a család. A fiatalok szexszel, legújabb kori drogokkal próbálkoznak, a nők pedig nyugtatózzák magukat, hogy ne borítsák el őket a rémület hullámai a gyerek, a férj, a munka miatt.
            Csak hát rosszul járunk, bogaram, te kis csodabogár a csodakütyüddel, ha nem vesszük észre, hogy meddig a tűrés, és mikor van ideje az asztalra csapásnak.
            És felállásnak. Hogy elég. Idáig, és nem tovább. Mi lesz, jó-e az, ha a nők túltűrik magukat? Ha beveszik valóban vagy jelképesen a letojom tablettát, akkor is, ha nem kéne? Ha eltöprengni kéne, mert látod-e? Látod-e a te gyönyörűséges együgyűségedet, ahogy én. Én, a gyógyszerezetlen.
            Meglátod-e az én szomorúságomat, ahogy meséled, mi az, amit nem ehetsz, nem ihatsz már meg, mert a kemó vagy a rák nem engedi. Mi az, ami változatlanul jön ki belőled alul vagy felül, ke3mó után, vagy csak úgy. Látod-e az én tehetetlen dühömet is, hogy legszívesebben rád kiabálnék, hogy te hülye, te lelki szegény, hát nem érted, hogy nem te tehetsz róla. Nem te, hogy ilyen konokak a beleid, ilyen megátalkodottak. Nem te, hogy a gyomrod, mint kényes, elnevelt kisgyerek lök ki magából olykor mindent, olykor csak azt, azt. Nem te, bogaram, nem te, csodabogaram tehetsz erről az átokról, erről a keresztről.
            Amit nem, nem a vállaidon, hanem odabent hordasz, és végig is akarsz vinni, végig, amíg bírod.
            Kizárva régi, kedves ételeidet, megjegyezve, hogy ezentúl ezeket se eheted. Én meg csak sóhajtok hozzá, és hallgatok, ugyan hogy is jöhetnék ahhoz, hogy belekotorjak a terveidbe? A szép, ötéves tervedbe legfőképp? És hogy is adhatnék tanácsokat egy életvezetési zseninek, vagyis rákvezetési profinak, aki maga kemózza magát?
            Csak ámulok rajtad, és csodállak. A vétkes – nem vétkes türelmedért, ahogy fogadod tested történéseit. Bár ennyi kínnal és erőfeszítéssel száz gyereknek is életet tudtál volna már adni, száz szülésre is elegendő lett volna.
            De nem, te csak a múltkor is két tamponnal az orrodban jöttél dolgozni. Mondtad, hogy a szád, orrbelsőd kezdett felbomlani. Rohadni, na, de sokáig nem vetted észre, csak mindenütt dögszagot éreztél. Aztán bekattant hirtelen, hogy te, te magad vagy a forrás, a szagforrás.
            De nem mondtad, dehogy, hogy képzeld, rothadtam, de nem vettem észre.
            Pedig nevethettünk volna, hiszen különben szereted a humort, szeretsz vicceket mesélni, szeretsz mindent továbbadni, amit tudsz.
            Szeretsz a közelünkben lenni, és mondod, hogy a hajad is jó, jó, mert göndör, s így soknak létszik még.
            Nem árul el téged a ritkulása, hullása.
            És én mondanám, hogy ne bánkódj, szívem, a kihullottakért sem, azokat már isten fogja föl.
            Ott vannak mind isten tenyerén, isten ujjai közt.
            Biztos vagyok benne.