VERS

Lövei Sándor: Szertelen őszi délután

Ami már nincs,
mintha nem is lett volna,
gyorsan pereg az idő-rosta,
halovány árnyak,
percegő órák,
nem tudnék írni róla ódát,
az idő múltát észre sem veszem,
minden gyorsan lepereg.
Ami voltam,
fényt kapott árnyék,
vakitó nap-remegés
a szél verte ágak között.
Szertelen őszi délután,
amikor kutya rohan labda után,
lombot seprő záporok csapnak át a teraszon,
s nyugágyba vágyva
nézek az alkonyi árra,
az opálosan szűrt tündöklésre,
égre szálló, vörös levélre.
Tudom ez is múlt,
az égbolt gyorsan elborult.
Fázva keresem az este csendjét,
az öregség időtlenségét,
amikor az emlékek
félig felejtett tétova álmok,
és múltat magamnak többé nem kívánok,
csak feledni tudjam az élmények
törmelékét,
riadt alvásom zavaros képét,
hadd legyel múlttalanul múló
avítt kőzet,
vagy porladó tőzeg,
ott, ahol fa nő,
szirom fakad,
az örök zöldben,
ahol nincsen idő,
nyomtalanul hal el,
ami virágzik
vagy kinő.