Egykor a bíróságon találkoztunk, most nehézkesen mellém telepedett a pályaudvar padjára. Akkor másfél évtizeddel fiatalabb volt, bivalyerősnek és hirtelen haragúnak látszott. Három napig – az utolsó fillérje elveréséig – ünnepelte fia születését. Asszonya még a kórházban volt az elsőszülöttel, családja a várostól három faluval odébb élt, mértéktelen szomja viszont az átmulatott napok alatt sem apadt. Itt, e pad mellett szólított le egy húsz körüli fiút, aki éppen pet-palackos kólát szürcsölve várta a járatát. Az erőfölényt látva is vonakodva adta át az italát, de, ha már odaadta, igya azt meg az elkérője. Ő ellenben csak belekortyolni akart, aztán a maradékot visszaszolgáltatni a tulajdonosának, aki szerénykedve hárított, végül kijelentette, hogy más után nem iszik. A szomját átmenetileg oltó sértésnek vette ezt és belelovallta magát egy végeláthatatlan trágárkodásba. A fiú erre felhívta a rendőri szolgálatot teljesítő apját. A gyermekáldást ünneplő pillanatokon belül az őrs zárkájában találta magát. Felvették a vallomásokat és ellátták a baját. A fiú később ki lett okosítva a rablótámadást illetően: fizikai inzultus is érte – de ezt az eljárás során megtekintett térfigyelő kamerák felvételei nem támasztották alá. Megúszta az elzárást, felfüggesztettet kapott.
Erőszakra való hajlamát néhány év múlva tapasztalhattam, s némiképp fel is léptem ellene, miután a szabadtéri jazzkoncert rendezői szétslisszoltak a szélrózsa minden irányába, amikor önbíráskodásba kezdett.
Egy közismert hajléktalan nyomában érkezett az egyébként még szinte üresen álló széksorhoz. A hajléktalan éppen egy szatyor tartalmát kezdte leltározni, amit nem sokkal korábban vett el a bíróságról ismert kislányától. Ahogy utolérte, felülről már le is sújtott az öklével a zsákmányolóra. Úgy tetszett, a hajléktalant a végzete érte utol: elöntötte a vér az arcát, feje a térdei felé hanyatlott, akár a vágóhídon sokkolt ököré, látását nem csak a koldulásból vett ital változtatta zavarossá.
Sokan fogták menekülőre a környezetükből, és én is felálltam:
– Ugye nem szeretne börtönbe kerülni? – indultam meg az öklét már harmadszor lendületre emelő felé.
– Nem – eresztette le a kezét. Miközben visszapakolt a szatyorba, elmesélte a történteket, mi hergelte fel ennyire.
– Menjen vissza a családjához, és menjenek haza! – tanácsoltam. Három gyermek várta a tér egy távoli pontján.
Mackós léptekkel távozott. Még mackósabbal érkezett ezúttal.
– Zagyván él még? – kérdeztem.
– A hajléktalan szállón. Holnap fekszek be a kórházba. Lecsapolják ezt – húzta fel a kopott ingét. Hasa hordódongaként feszült. Rajta egy krémszínű, teniszlabda méretű kidudorodás. Térdnadrágja miatt feltűnt a gyulladt lábszára is. – A májamnak és a vesémnek már annyi. Az asszony is elhagyott, már csak a fiam van vele, a lányaim férjhez mentek. Ezt tette ez a rossz lőre – mutatott rá a kísérője kezéből alálógó pet-palackos italra. – Talán, ha jobbat ihattam volna… – mondta, miközben lassan felállt. Kezdte elérni a remegés, nem akarta, hogy lássam, amint a palackért nyúl.
Elnéztem a donga lábait, nagy busa fejét, ahogy a harmincas évei vége felé járva továbbindult. Tudtam, az ő busza már elment. Az enyém hamarosan beáll.
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?