A. Gergely András: Sellőhiány – aktuálistól sem függetlenül

Talán mindig is olvasó (vagy netán olvasat) kérdése, hisz-e az „igazságban”. (Magam például már nem hiszek, egykor tételeztem létét, de tapasztalnom kellett: millióféle igazság még elvontan sem egyetlen, s ha ilyen mégis létezne, többen lennének, akik elvitatják, mint akik követik vagy követelik…). De alighanem éppen az irodalom csele, hogy létezhető igazságként, értékelvű tételként állítja elénk „AZ Igazság” létét és valóságát.

Ilyen, s a követhető igazságok sokszorosát is fölvonultató tételmű lenne Darvasi László Magyar sellő című regénye.[1]

„Köztudott volt, hogy a torz szépségek közül a legértékesebbek a magyar sellők voltak, talán azért is, mert sellőnek lenni Magyarországon egyáltalán nem volt magától értetődő formája a létezésnek, szemben állt mindazzal, ami hihető, elgondolható, illetve kitalálható.”

A kötet első mottója már pontosítja, hogyan úszik be egy sellő a helyszín, egy „képzeletbeli német kisváros” históriájába, „valamikor a romantika idején. A mottó 1803-ból Heinrich von Kleist szavaival idézi meg a sajátos lény létét, kinek magyar halászok általi fölfedezése egyszerre szól vízben élő, de lábakkal is bíró tüneményről. Különleges mivoltára a regénybeli gróf úgy vágyik, mint a természet (és egyéb valóságok) fölötti uralom további formáira is. „Ködös, késő őszi napokon magyar sellőt szállítanak a településre. Csakhogy a lény elszökik, majd furcsa szerelembe keveredik a szénégető Jakab nevű fiával. A szénégető már csak gödröket ás. A gróf emberei rendszeresen köveket dobálnak, melyek megütnek embert, házat és állatot. A város lakói, becsületes polgáremberek, mindenféle kompromisszumok árán élni és boldogulni akarnak. Ám többnyire borsos ára van a túlélés, az alkalmazkodás kiváltásának. Mindeközben pedig keresik a sellőt. A könyv a hatalom és az egyén viszonyát taglalja sokszor egészen nyers, máskor kifinomultabb, de mindig virtuóz írói megoldásokkal, miközben nemcsak történeteivel, de nyelvében is megidézi Heinrich von Kleistet. Az egymásba fonódó történetek regénye szól megaláztatásról, civil kurázsiról, erkölcsi botladozásról, bukásról és fölemelkedésről, beszél arcátlanságról, a hatalom nyelvéről, az eltagadott nyilvánvalóról, a normalitás elvesztéséről, a képmutatásról, a hiábavalóról, a csakazértis szembeszállásról” – kockáztatja meg a szüzsé áttekintését a könyv fülszövege.

A regény szöveghálója egyszerre romantikus és barbár, naturalisztikus és trágár, emelkedett és modern is. Darvasi számára „Kolhaas alakja minden kérdésére választ ad: ő az igazság eltorzulásának drámai példaképe. Amúgy korábbi novelláimban is fölbukkan. Ő maga a kis sérelem hatalmassá növekedése, a rögeszme útja, és annak brutális következményei. Kleist pedig példátlanul korszerű szerző. Teljesen nyilvánvalóan mostoha fia egy adott kornak, művészeti iránynak, a romantikának, miközben például az elbeszéléseit és a novelláit ma is úgy lehet olvasni, mintha kortárs írta volna őket. Egy modern angyal. Egy modern kegyetlenség. Egy modern félelem és szorongás” – mondja Darvasi. A kor és beszédmód is e kettősséget idézi fel, amolyan romantikus tanmese, vagy inkább lázadó máskéntbeszélés szándékával. „Megemelt nyelvről van szó kétségtelenül, tudatos lírai megoldásokkal és formai elemekkel éltem a Magyar sellőben, ellenpontozva a tartalmat, amely gyakran nyers, otromba és abszurd. Trágár földön szép hegedűszóra balettcipők táncolnak. Mozog a nyak körül a csipke, míg káromkodnak. Szerintem ismerős lehet. Ez egy német kisváros egy éve az 1800-as esztendőben, mondjuk. Viszont sokszor emlegetik a szereplők Magyarországot, és ez némi gyanúra is adhat okot, hol is játszódik valójában a történet…” – nyilatkozza ugyanott a kötet kapcsán.[2]

A színhely valójában mindegy is, a korban akár több száz/ezer település is magára ismerhetett volna, a mai tartalmak azonban célzott üzenetek inkább. Darvasi szövege a prozódia drámai elemeire éppúgy fókuszált, mint a történések elbeszélhetőségére, olykor kifejezett zeneiségére, máskor poétikus tónusaira (ezt a kiemelt sorok, a tördelés megoldásai még hangsúlyokkal is megerősítik…), de a sellőn túli világ romantikusnak csak akkor látszik valóban, ha a helyi feudális királykodások legalpáribb változatai kerülnek szóba. Itt viszont már csak korlátosan poétikus, a dramaturgiai megoldások és szerepek sora a végletes romlottság, a legmocskosabb kényszerek és embertelenségek körébe visz. Viszont amint elege lenne az embernek a káromlások és kínok tömegéből, szinte elbűvölőek a szereplők arctalanságainak és arcátlanságainak legváltozatosabb momentumai. (Maga a sellő is arctalan, ez segít is talányossá válnia, de a torzulások feudális önkénye olykor csak rizsporos paróka alá rejtett szadisztikus megoldások felé kanyarog, akár a sellő birtoklását, eltűnését vagy megjelenéseit illetően is). A szereplők fölötti „kihaénnem” karakter mint „nagyhatalmú gróf” éppúgy emberközelien ocsmány, mint hajbókoló intézői vagy behódoló alattvalói. Midőn sellőt hozat magának Magyarországról, az egész város a sellő után kutat, holott jelkép-mivolta szinte mindenkinek kézre esik, hisz valójában egy messzi szabadság jelképes alakja, sőt megszemélyesíthető talánya is. Még a gróf uszító közreműködése árán létrejött névtelen kődobáló szabadcsapatok is a hatalmi gőg allegóriájaként simulnak a regény történetébe, létező és pusztító, de rangrejtett csoportokként, kiknek fő vállalása a fenyegetettség légkörének és a fenyegetés mindenkori elfogadásának legitimálása, a gyűlölködés névtelen áradatának formalizálása. De gyűlölni is tudni kell, erre a grófnak saját embere, kínzókamrás mestere is van, intézői pedig a sokbeszédű okoskodás és bennfentes hódolat légkörében fenyegetik-fegyelmezik az alárendeltek tömegeit. Egy kisvárosi-falusi közeg, melyben az egyének csak kivételes bolondok lehetnek, amúgy szimpla szolgahadként minősülnek, önkényesen megfenyíthetőnek és fenyegetettségükben akár ugyancsak kődobálóknak, valójában egy folytonos alárendeltség állapotát tartósítják, melyben egyén és közösség sem létezik a szolgaság feltételein kívül. Hacsak a messzi távolban nem, ahová eljutni éppoly nehéz, mint rálelni a megszökött sellőre, kinek hangja olykor némelyek számára hallhatóvá válik, de a többség csak kocsmaszinten beszél róla. Abnormális viszonyok, beképzelten gőgös hatalmaskodók, abnormális kiszolgáltatottságok hangjai és történései ezek, a szirénhangok csak szinte a mű zeneiségét és a lehetséges poézis képtelenségét jelképezik. Talán ezért is „magyar sellő” – mert ami van, az sincs valójában, s ami nincs arra vágyni is úgy lehet folytonosan, ha sosem jelenik meg ténylegesen.

A kötet líraisága és vállaltan mocskos tónusai ugyancsak részei a jelképtárnak, a lehetségesen költői és a rettenetbe forduló körülmények régi ismerősi a Darvasi-féle (nem esztétizáló, de) meghatározó líraiságnak, melyben mindig valaminő brutalitás is lakozik. Ahogyan a Taligásban az a szegedi boszorkányperekhez kapcsolódik, szinte megnevezhető érdekháttérrel, A könnymutatványosok legendájának narratívája is egymásra épülő eseményekre épített láthatatlan szereplői motivációikat rejtenek, a sellő-vadászat és ésszerűségi háttere végül csakis titkok épülésére és fenyegető fenntartására korlátozódik, nem pedig a cselekvő szereplők ésszerűségi következetességére. A sellő-vadász gróf önkénye viszont a névtelen tömegre éppúgy érvényesül, mint a kivételes személyiségek dacos ellenállására is serkentően hat. A regénybeli egyik kivételes arc Jonas, a szénégetőt, akit arra kényszerítenének, hogy egyenesítsen ki egy apja ültette jegenyefát, de inkább a halált választja ellenállásképpen, mint az ésszerűnek mondott engedelmességi kompromisszumot. Sőt: túléli élve eltemetettségét is, és új fa ültetésére szánja el magát a dacolás jegyében.

A Darvasinál másutt is jelen lévő átláthatatlanság mint a kiszolgáltatottság szélsősége a Sellő-ben az értelemtől távoli, racionalitástól elrugaszkodó cselekvések parttalanságának eszköze:

„A gróf úr árnyalt következtetésit Henrik intéző eléggé behatóan ismerte. Találkozott az okfejtésekkel, mint akármely esti mesékkel, fabulákkal, szállongó rémhírekkel. Meghallgatta őket tisztelettel, álldogált egy nagyra nőtt hársfa lombozata alatt, a repkénnyel befutott kőfal mellett, vizelnie kellett, melege volt, marta az izzadság, rosszra gondolt, szart az egész baromságra, de hallgatott bölcsen, értését mosolygó fejbólintással nyugtázta”. Majd ezt nem sokkal követi az intéző megbüntetése, elítélése, elbocsátása is. Még az sem átlátható, ami annak tetszik… S ha véletlenül mégis annak tetszene, akkor kiderül, hogy csak a hatalmi otrombaság jóvoltából és időlegesen válik azzá.

A romantika kora mint definiálhatatlan idő és hely, ugyanígy, mint a sellő mint meghatározatlan (bár emberarcú) bestia, végül is ugyanazt a képtelen képiséget közvetíti: a hiányérzet eluralkodását az emberi létek, kezelhető jelképek, megérthető motivációk, belátható cselekvési célok fölött. Ha nincs sellő, ami van, a sellő kutatása is értelmetlen, a vágyakozás a találkozásra ugyancsak, s a képzelet korlátjaként nem marad más, mint a felfedezés vagy megnevezés öröme (no meg kudarca). Az egyik főhős épp ezzel viaskodva racionalizálja a pusztulás egyetlen ellenszerét, a túlélést: „Semmi különös, édes fiam. Túl kell élni” – mondja akkor és ott, ahol saját sírját már megnevezheti, de a túlélés értelmét még nem egészen. Az állapot abszurditása láthatóan az egész városszéli-falusi miliő láthatatlannak és érthetetlennek minősíthető rosszaságával uralkodik el, a történések esetlegességével folytatódik, s a meghódoló némasággal kap biztosítékokat. Talán még az sem a képtelenségek vidéke, hogy a gróf saját kis házi zenekara bécsi klasszikusok és Vivaldi-estek keretében szolgáltat zenei hátteret, Lívius Apolló, az udvari költő folytonos élcvadász és nőbolond mivoltában ad hátteret Jeremiás Mozart tortúramesternek, aki választékos kínzásokkal jutalmazza a mindenkori pácienseit, s egyedül talán a végleg bolondnak tekintettek maradnak ki a sosem sejtett harmóniák drámai történéseiből.

E teremtő irónia ugyanakkor érzékelhetően egyezik a szerzői önkénnyel, amely viszont a teremtő lelketlenség uralmával társul. Teremteni – s vajon hol van ilyenkor a Teremtő, mint Jonas a maga krízishelyzetében fölteszi a kérdést – Darvasi is leginkább az abszurditással rokon helyzetek történésrendbe illesztésével próbál, holott maga sem tartja meg a cselekménymenet lineáris történésrendjét, s helyette utalások, célzások, alig félmondatok titkaival lesz úrrá a hiányérzeteken – már amikor egyáltalán megteszi ezt. De a folyamat, melyben az autonóm létezés rangja ütközik a hatalmi erőszak lehetőségével, egyben az egyén is a hatalmi apparátus mindenkori képtelenségeit gyarapítja, illusztrálja legfőképpen. Hisz a hatalmasok is kiszolgáltatottak valahol, csak éppen leplezni tudják ideig-óráig, sőt: mindennek elviseléséhez maguk is olykor a lírai változatot választják. Jeremiás Mozart tortúramester például nemcsak rejtekező lírai költő, de a direkt manipuláció képviselője is, aki áldozatainak „szavait helyes irányba terelni” lenne hivatott. S a fennebb jelzett interjúban Darvasi maga is úgy fogalmaz: „Miért kínzunk akár vasakkal, akár a lélek facsarásával, akár megfélemlítéssel? Kínozni eléggé célszerű, illetve célirányos cselekedet. Tudunk számos esetről, amikor finomítják, gazdagítják, cizellálják az eljárásokat. Öncélúság is lehet benne, puszta élvezetből csinálni, s a hasznot nem nagyon nézni. De általában haszonelvű tett mégis. Várni azt, hogy a kínzás alá vett ember, azt mondja, amit hallani akarunk. Kimondjon olyat, amivel magát, másokat másféle megítélésbe juttathat. Vagy, lásd Phalaris bikáját, amikor is a kínzást a szépség, az elragadtatottság szolgálatába állítjuk. Szép, zengő ének lesz a jajkiáltásból az izzó bronzbikában. Szerintem egyébként kínzás az óriásplakát is. A manipuláció egy nagyon is fontos tortúrafajta. Ha az ember eszét módszeresen elveszik, megfélemlítéssel, hazugságokkal, az kínzás. A megkínzott ember pedig idővel föllázad…”

De lázadásának is legalább annyira része a maga szenvedése, mint a szenvedés magánya, melyet Thomka Beáta a Virágzabálók esetében „tobzódó látomásos képzelet” összhatásának nevezett.[3]

„Az volt a különös, hogy abban az elképzelhetetlen, mindenen túli sötétben, abban a lélegzetelállító, szörnyűséges mélyben nem fogta el igazán pánik, nem akadt meg a kalapáló szíve, ahogy ez máskülönben természetes lett volna, a tagjaival sem kezdett kapálódzni, felesleges mozdulatokat tenni, s tovább rontani az amúgy is kétséges helyzetét.

Nyugalom, férgek, még vagyok.

Nem egyenletesen omlott rá a föld, ezt igen hamar fölmérte. Rétegesen szakadt rá a földfal. /…/ S hogy nem halt meg azonnal, nemcsak azt érezte, tud gondolkodni, és bizonyos óvatos mozdulatok elvégzésére is képes, hanem hogy rá van bízva minden. Ez a minden most ő maga, és ennél több tényleg nem lehetséges. Én. És egyszerre megérzi, hogy nincsen egyedül. Hiszen az a lény is itt van.

A sellő!

Szeretlek, Jonas, dúdolta a magyar sellő,

úgy szeretlek te, arcátlan ezermester,

mint senki,

és soha,

úgy szeretlek,

hogy nem kérek semmit,

nem akarok semmit, nem mondom, hogy

igen,

nem,

csak szeretlek.

Maradj velem, Jonas.

Gyönyörű, mérgezett hangon dúdolt neki a sellő, kétségtelenül.

Mintha A Teremtésből énekelt volna.

Az igét?

Maradj, maradj, maradj!” (197-198. old.).

Az ezúttal tobzódó látomás Darvasi újabb fantázia-kompozíciójának alaptónusa, képzeleti kiteljesítése a túlélés reménytelenségének sarkában. A „magyar sellő” nemcsak megkerült, de titka is földerítetlen maradt. Darvasi regényszövedéke – olykor lírai közlésmódokkal ékítve – valójában része annak az életműnek, melyben kérdés, hogy „az asszociáció műveletei, elbírják-e a szövevényes epizódhálózat terhét, az a metafora nyelvi és jelentésképző logikáján múlik. Pontosabban azon, hogy a sokféle, széttartó történetszerű ív, eseménydarabka halmazát milyen kompozícióba illeszti a kiiktatott okság- és időelv helyét felváltó alternatív szerkesztésmód…” (Thomka, i.h.).

A Sellő rövidebb, mint a Darvasi-kötetek többsége. Bírja a szövevényes epizódhálózat és képzeleti tobzódás szerkesztésmódját, s megteremti a „kiiktatott okság- és időelv” alternatív szerveződését. Ami pedig a virtigli magyar sellő megkerülését illeti, még jól is esik a léleknek, hogy végül mégsem veszett el, csupán meghúzódott a kiszolgáltatottság légkörében az érdemesek körében és megmaradó létformáik bűvöletében. Ennél több ugyanis még egy magyar sellőtől is aligha várható…

[1] Magvető, Budapest, 2019., 201 oldal

[2] Népszava, Csejtei Orsolya interjúja, 2019.

[3] Jelenkor, 2010/5:535.

A. Gergely András legutóbb a Szöveten: