ESSZÉ

A. Gergely András: Jelentés öt egérről

A vállalt jelentéktelenség és a megvallott prózapoétikai felhang teljes hiánya kiált ránk Mészöly Miklós kötetéről, mely Jelentés öt egérről címen jelent meg (a címadó elbeszélés először 1958-ban!). A jelzésnélküli objektivitás abszurditása, amely „jelentésbe” komponálja a mikrotörténés jelentéktelenségét, nemcsak árulkodóan a korszellem áporodott szocialista bürokratikusságát és hatalmi indolenciáját tükrözi, hanem a mindennapi életvilág abszurditásba kényszerített magánéleti esemény közéletivé növesztésének történetiségét is…

Egynémely kritikusa vagy emlékező esszéista tollán ugyan megjelent a triviális analógia, hogy a spájzba beköltöző egér-család elszánt likvidálása nem pusztán a kolbászmentő akciók olvasatának, hanem az emberről mint küzdő és megélni próbáló lényről felkínált analógiának is megfeleltethető – de ez a leegyszerűsített olvasat szerintem. (Amolyan „gondolta a fene…” változat). Ugyanerről Polcz Alaine könyve (Egész lényeddel), mely kettős önéletrajzi mű is egyben, részletekbe menően is jelzi, miképpen zajlott a valódi történet a valódi egerekkel, de ez itt most csak annak fölidézésére példa, miképpen gondolja az utókor (és az olvasó is sokszor) amúgy valóságosnak az emígy mégsem csak fantázia-terméket, mely irodalommá lett időközben.

Az elbeszélés, mely most kötetcímmé előlépve a Jelenkor kiadásában újra napvilágot látott,[1] a legjobb Mészöly-ismerő Thomka Beáta portrékötetében[2] „a háború s a háború utáni évek komor atmoszférájú prózai dokumentuma”, melyben „viszonylag pontosan rekonstruálható törekvése akkoriban a tényszerű előadás, a realisztikum képzetét idéző fikció, a megtörténtségekre bízott helyzetkép, krónika és vonalszerű elbeszélés”. Az új kiadásban, ahol a Magasiskola a kötet egynegyede, ugyancsak szerepel a korai Mészöly-művek közül A három burgonyabogár, a Film, az Emkénél, és a Történet is, méltán őrzi azt a közvetítésmódot, melyben a történeteknek „valamilyen módon résztvevője az elbeszélő, s az önéletrajzból rekonstruálható a tapasztalati háttér. Mészöly itt a francia cinema direct hatására komponál, ekkor nemegyszer filmforgatókönyveket és esszéket is, melyekben

„szemléletmódjában a humornak, iróniának kevés jelentősége van… /… de/ a fogalom a történetben foglaltak súlyos drámaiságát nyomatékosítja, a tudat felszínére nyomuló gomolygó, szövevényes tapasztalatot, illetve magát a fölidézést érinti. /…/ Noha a felütés (itt most a Film az elemzés tárgya!) értelmében személyes emlékidézésről van szó, rendkívül erőteljes az elbeszélés jelenidejűségéből, a helyszín közvetlen megidézéséből származó hatás. Mintha először válna érzékelhetővé Mészölynek az a képessége, hogy a váltások, idő-, tapasztalat- és emlékrétegzések ellenére minden síkot egyenlő intenzitással tud a megjelenítés előterébe állítani. A váltások még nem a későbbi bonyolult, kimunkált poétika eredményei, bár sejtetik az időtapasztalat fokozatos kivonását az egymásra következések vonalszerűségéből…” (Thomka 1995:47-48.).

Thomka érdemes kifejezése, a „folytonos emlékezetre muszályítottság…” a Jelentésben, Az állatforgalminál szövegében, a Teréz krónikájában is „sokkal inkább utaltak egy ritkán megszólaló, kevés szavú szerzőre, mint egy maga mögött már kiterjedésében is jelentékeny opust tudó alkotóra” (Thomka, uo. 49.). Valamiképpen ez a „redukált létélmény” (Thomka Beáta A pillanat formái. Kijárat Kiadó, Budapest, 2007)zeneiesítése, a rövidtörténet multiszituatív énregénnyé tépdesése, avagy zenei hangokká cicomázása tetszőleges stílusrögtönzésben úgy vált nyelvi, stiláris szempontból ösztönző hatásúvá a kortárs hazai irodalomra nézve is, hogy Mészöly a töltelékszavak eltüntetésével egy autentikus nyelvi, stiláris mélyszerkezetre épített műveit, melyek olvastán a kogníció felől, a tárgyi, dologi világ reprezentációs módozatainak sajátosságát fejlesztette a megértés és befogadás tapasztalatává (i.m. 60-62.). A „mondott szó” mint „szövegközi művelet” a későbbi Mészöly-írásokban talán sokkal meghatározóbb, de a kezdetek utáni (akár esszé, akár vitairat, akár regény vagy elbeszélések terén is megjelenő) opusokban mint fikciós és referenciális prózai átirat kap önálló hangot és szerepet (Thomka, 2007:39, 49-55.).

Az Jelentés-kötet szövegeiben „a hatalomnak kiszolgáltatottság, a védekező és támadó emberi ösztönök, a vak fordulatok kiszámíthatatlan következményei szervezik a történések dramaturgiáját, melyek mélyén az olykor személyes tapasztalatokat idéző emlékdarabkák hívására súlyos erkölcsi dilemmák fogalmazódnak meg bűnről, bűnrészességről, és mindezek elbeszélhetőségének kérdéseiről” – árnyalja az összképet a kötet fülszövege. S mert Mészöly látványosan szakít az őt megelőző, „hagyományos epika” linearitásával, így egyedi prózavilágát is jobban megértjük, ha írásai füzérét lapozzuk. Hisz sajátos nyelvi készletében az aprólékos leírás mellett a „valóság” redukciója és megtörténik, a pontos és kimért hang tárgyilagossága valójában csak rejti a téma mögötti történetmondás célját, a töredékek múlt-rétegeket tömörítő mivolta nemcsak újra-meg-újraértelmez a leíró viszonyrendszerben, de épp ezzel fokozottabb koncentrációs is igényel az olvasótól, hisz a „rendhagyó” történetmondásban nem is az egyszálú eseménysor a lényeges, hanem a szétszálazott viszonyrendszer reflexiója, mely a saját emlékezet-história tudástapasztalatát menti át a prózai jövőbe.

A ki-, be- és feljelentések világában az öt egérre fókuszáló cselekmény mint valós valóságra épített történés oly módon válik szinte a megfigyelés, a leíró közlés, a bűnelkövetés „természetessége” és a büntetés elnyerése során állító módú üzenetté, melyben a címbeli cselekmény a hivatalossággal hitelesített „jogosultság” abszurd képzetévé erősödik. S minthogy a „jelentés” nem irodalmi műfaj az esetek többségében, az adatpontos közlés (az egerek neme, száma, útvonalaik, menekülési pályáik, elkövetett bűneik és a megtorlás „jogosultságának” rejtett evidenciája is) olyan tényhangulatot idéz, mely méltán pályázhat az abszurditások nélküli abszurd drámaiság kitüntető minőségére.

Méltatlan lenne itt csakis a Jelentésről szövögetni a megértés szálait, vagy az olvasatok lehetségességét…, a többi elbeszélés éppúgy méltó lenne a korai Mészöly roppant írástehetségének jellemzésére. De ezek is oly gazdagok, képtelenség „hírként” fogalmazni róluk… Voltaképpen csak annyit szándékoznék mondani itt is, amit könyvismertetők a legritkábban alkalmaznak mint „ajánlást”: tessenek Mészölyt olvasni, mert izgalmas, drámai, emberi és jelképtárának jelképessége éppúgy érvényes ma is, mint volt az ötvenes évek végén vagy a kilencvenesek elején…! S mert kísértő, ahogyan meghív, bevon, látni-fölfedezni enged, ahogy rávesz a történésektől visszafogottan óvakodó, de eseményformán tárgyszerű tárgyi világa megismerésére. A „tényirodalom” e korai vonulata az alapszintű egymásrautaltság korát idézi, s egyben annak megszüntetését is figyelembe véteti (ahogy Thomka sejtése indoklást nyer portré-monográfiája adott fejezetében, 49. old.).

„Mészöly a személyesre lebontott szorongások és rettenetességek ábrázolásának modelljében nyeri el helyét” (Thomka uo. 48.).

Szorongásaink ma sem kevesebbek, mint az egereké. Talán a rettenetek föloldásához e prózai életmű is súlyosabb, fontosabb adalék, mint ábrándjaink kiesnek tetsző világa…


[1] Mészöly Miklós művei, 2. kiadás, Budapest, 2020., 296 oldal

[2] Mészöly Miklós. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1995.