KRITIKA

A. Gergely András: Csak egy szkript-élmény (Ljudmila Ulickaja pestis-könyvéről)

A vírus-korszak meghatározó napjai már éppen a naptárba simultak, mikor Ulickaja Csak egy pestis című könyve kirakatba került.[i] A nagyzolóan lekezelő, a félelem légkörét a hétköznapisággal föloldó kötetcím egyszerre utal a mindent túlélő esélyre, meg az áldozatok számolatlan tömegére, a karantén feloldásának időpillanatára és a hétköznapokba visszatérő megfélemlítettek jövőt elfogadó kiszolgáltatott sorsára is.

Ulickaja négy évtizedig hagyta sűrűsödni a szöveget, mely eredetileg egy forgatókönyvíró kurzus felvételi vizsgájára készült. Ahogy erről mesél, aszerint igaz történet ez a moszkvai pestisjárványról 1939-ből, amit az áldozatok és folyamatok egyik akkori résztvevőjétől ismert meg.[ii]

A kötet dialógusok és leíró eseménymenet sodrásából áll, rövid fejezetek még rövidebb bekezdéseiből. Egyszóval sok telefon és fekete autók portyára rendelt szolgálati feladata, kapkodás és titokformálás, súlyos karantén és megelőző felderítés, szituációs rétegződés rengeteg szereplővel, akik a leghétköznapibb belbiztonsági akciózás jelenségkörében élnek – ennek megfelelő szűkszavúsággal, véletlen balesettel, öngyilkos rettegővel, éjszakai hajtűkkel fölriadó feleségekkel, közömbös arcú elhárítókkal, a jelképes fekete autók életszerű begyűjtő attrakciójával, katonai rendvédelemmel és lezárt kórházakkal… Képek ezek, jelenet-töredékek, mintegy irodalmi forgatókönyv filmvászonra képzelt eseményei, rövid snittek, kevés (mindössze pár szónyi) tájleíró vagy környezet-ábrázoló tónussal. Filmnek készült, így a dialógusok is „karakterre” formáltak, s idővel már nem is igen tudunk olvasati különbséget tenni Lev Alexandrovics és Jakov Sztyepanovics, Nyina Ivanovna és Lénocska Braszlavszkaja között. Nem is mindig érdekes, a sokarcú moszkvai társadalmi táj ezernyi szereplője közül ők úgy nevesek, hogy névtelenségük csak a belbiztonságiakéval hasonlítható. A sztori csekélyke, pestiskutató apró vétsége miatt sokan megkapják a kórt, a vészhelyzet mozgósítja a Nagyon Magasrangú Személy elvtársat is és több kórház meg állambiztonsági nyomozói kör egész apparátusát, akik mozognak, lövöldözés-gyanús amerikai filmoperetthez méltó módon cikáznak a világban és telefonálnak, telefonálnak, intézkednek, telefonálnak, rajtolnak, elcsípnek, sápítoznak. A ma már „ismeretes” vírusvédelmi szokásokhoz képest a karantén és a kontaktkutatás itt úgy illuzórikus, hogy a közvetlen kapcsolatháló érintettjeit sem úgy kezelik már, mint vírushordozókat. A történet szikársága és az eseményfolyam szimpla dramaturgiája legalább néhány érdemleges karakter kiemelésére talán módot adott volna – ez azonban a virtuális láthatóság reményében nem így esett meg.

Sőt. A kisregénynek (állítólag) nevezhető irodalmi forgatókönyv mintha leginkább arról szólna, milyen gyakorlat és emberség jellemezheti egy autoriter állam Magasrangú személyeit vagy döntéshozóit, ha egy járványveszély fenyeget… A megjelenítésben ezek a meghatározó elemek, minden a cselekvési színtéren zajlik, a karakterek szinte egyazon nyelvi tónusban beszélnek, egyformán értik és érzékelik a belügyes készenlétiek bármikori jövetelét. Ez a politikai tónus ugyanakkor mégsem politikai, különösen nem már a hetvenes évek végén (1978), amikor a forgatókönyv készült. „Eltelt negyvenkét év, és a forgatókönyv megint aktuális lett” – írja Ulickaja a könyv első oldalára. Aktuális bizonnyal azért lett, mert autoriter állam és autoriter vezető mindig volt ezen a tájon, csak másképpen hívták, de kitartóan ugyanolyan volt, mint a sztálini időkben, vagy ha csak emlékeztetett arra, már elegendő volt a félelemhez. S mert a nagyon magasrangú kiváltságosak mindig megtalálták a módját, hogy „elintézzék” a körülményeket.

„– Egy modern városban, ilyen zsúfoltság és népsűrűség mellett egy pestisjárvány úgy elterjedhet, mint a tűzvész. Érti? – mondja elcsigázva a népbiztos.

– Rendben! – pattan föl a Magasrangú. Segítünk listázni meg likvidálni is.

A népbiztos megrökönyödik.

– Nem, nem, itt csak karanténról van szó. Likvidálni nem kell. Késlekedés nélkül be kell gyűjteni és el kell különíteni mindazokat, akik érintkeztek a beteggel. Azonnal. Minél előbb, annál több az esély, hogy meg tudjuk állítani a járványt.

A Nagyon Magasrangú Személy gőgösen végigméri a népbiztost, és enyhe gúnnyal feleli:

– Abban is segítünk. Arra is vannak eszközeink.” (hátoldali szövegidézet)

Az eszköz, mely mindig megvan, ha likvidálni vagy listázni kell, még sokfélére alkalmas. Talán még a segítésre is. Utóbbi azonban nem könnyű, hisz a szovjethatalom működésében a tömeges fertőzés (és kezelése) nem volt olyan gyakori, mint a tömeges eltűnés, a tömeges letartóztatás vagy akár likvidálás. Ulickaja alighanem e filmes narratívában az emberi reflexiókat, reakciókat, válaszkényszereket tekinti szituatív elbeszélés-fonalnak, ezzel együttjáróan a hétköznapi történetté vált kiszolgáltatottságot kínálja mondandóként. A vészhelyzetben vészesen viselkedőket ugyanakkor maga a rendszer sem tekinti ellenségnek, sőt egymást sem tekintik annak (talán csak az önfeljelentőket és öngyilkosokat): a história végén szinte kart karba öltve vonulnak el mindannyian a járványkórház karanténjának föloldása után – de életvírusként élnek majd tovább a kiszolgáltatottság pestisével. Ulickaja szerint a félelem melletti bátorság mint szituációs reakció akár ugyanazt az embert is jellemezheti, a szovjet metódusú tisztogatás ugyanis nem járványfüggő, az emberi reakciók pedig nem (és sosem) egyirányúak. Viszont a dialógusok előtérbe kerülése a karakterek vázlatos rajzolata kárára azt a képzetet kelti az olvasóban, hogy filmet néz, ahol a kamera-néző van a történések előterében, a háttérben látható sorsok viszont nem válnak ismertté, csak kiragadott pillanatfelvételek névtelen hétköznapi hőseivé – ahogyan a filmi feszültség végül is talán prózairodalmi, dramaturgiai eszközzé válik az írói megoldásban.

Engem mint olvasót most és ma már sokkal inkább az érdekel, hogy a korosodó forgatókönyv kiadása vajon mit testesít meg Ulickaja számára?! Nem valami szamizdat-regény ez, melynek megvan a maga intim piaca, s nem is sztori-meséléssé lefokozott emlékirodalom – viszont ezeknél is kevésbé prózai remekműként becsülhető produktum. „…az emberi tényező története jelenik meg a forgatókönyvben…, hogyan viselkednek az emberek veszélyhelyzetben, olyan kiszámíthatatlan helyzetben, amilyennel jelenleg is szembesülünk” – mondja a regény keletkezéséről Ulickaja. E keretezés a 2020-ban megjelent regény virológiai párhuzamaihoz ugyan nem tesz hozzá, legfennebb emlékeztető hatású, vagy oly általánosító gondolat, hogy csak a karantén-irodalmi gyűjteményekben lehet majd szerepe, nem pedig az orosz próza históriájában. Be nem látható, hogy a dramaturgiai alaphelyzetet jelző kontaktkutatásban érintettek köre miért csupán a „jöttek értem” állapotára hangolt, s ha valóban pestisgyanúsnak minősült valaki, miért maradt ki ebből saját családi környezete, mely ugyanúgy ragályos maradhatott ekképpen, amit már nem követ az esemény-fókuszú prózai elbeszélés. De talán ésszerű válaszokat a nem ésszerű működéssel szemben megfogalmazni sem egészen irodalmias megoldás (noha temérdek példa van erre is), ahogyan a nem-irodalmias megoldások filmes verziója sem számonkérhető a műtől. Egészében azonban éppen ezek a prózai szökellésekkel elnagyolt karakter-vázlatok adják okát annak, hogy nem lenyűgöző regényről eshet itt szó, hanem forgatókönyvírói kurzus sikeres zsengéjéről.

Kicsit úgy érezzük magunkat, mint akiket karanténba vittek az ismeretlen fogdmegek, ezúttal Ulickaja akaratlanul kialakított hódolói körének vesztegzár alá helyezett intézményébe, ahol senkit nem kell likvidálni, de megvannak arra is az eszközeink, hogy a Nagyon Magasrangú Divat behódoltatottjaiként mentegessük még életünket a következő regény érkeztéig.


[i] Magvető Kiadó, 2020. Fordította Morcsányi Géza. Magvető, 2020, 93 oldal

[ii] https://www.facebook.com/magveto/videos/1635888106593420/

A. Gergely András legutóbb a Szöveten: