PUBLICISZTIKA

A. Gergely András: Patvarba a régivel…! (Gutenbergiában a dicső írástudatlanság)

Élcelődtem minap a Szövet oldalán arról, hogyan hat elmélyültebb olvasatban Casanova legendás naplója az utókor számára: szomorú, de lényegileg is más, mint a legendás nőcsábász közfelfogásbeli híre. Kitartóan referálom Végel László munkáit is, aki számára a megmaradás nyelvi és morális értékrendje megtartó erő és példatár, de egyúttal keserű emlékirodalom is. Olvasom Sofi Oksanen regényeit, Tillmann J. A. más-világi megfigyeléseit, Grecsó Krisztián Veráját, Darvasi László Virágzabálók-ját, Mészöly Miklós színpadi műveit – egyszóval képtelenül sokfélét, mégis egybehangzóan személyeset és fájót egyenként is. Legutóbb Spiró György Mikor szabad ölni? esszékötetét lapozgatva az irodalomtörténész és színház-dramaturg írói válaszát találom a mentális dilemmák korunkbeli konfliktusára és a tudatlanság vírusának emberellenes pusztítására: „aki olvas, más életekbe, más közegekbe, más korokba nyer betekintést, ezáltal nem teljesen védtelen a számára adatott korszakkal szemben, és nem tekinti elrendelésnek, amiben él. A szépirodalom, a jó mese az elmén kívül a lélekre is hat, az előző nemzedékek tapasztalatait a leghathatósabban adja át, ezért tiltják, amikor tehetik” (Olvasni jó, 8-9. old).

A magam baja, hogy egybeolvasok ennyi szösszenetet! S ha nem csupán nyelvi csel, hogy az éntörténet és az öntörténet összefüggései között hánykolódom a tudás tengerén, bizony még az is meglehet, hogy ártalommá válik e soklapos szemlézgetés. De talán mégsem. Az önreflexió ugyanakkor elkerülhetetlen eszköz a tisztánlátás alapjaként. Spiró is fel-felhördül a politikum lehetséges végtelen ostobaságán és klasszikus indulatosságán, valamint a szabadon gondolkodó filosz-típus esélytelen túlélési perspektíváin…: „Hiába dől össze a cárizmus, mondta már Dosztojevszkij, és mondja vele egyetértve Csehov, mert bennünk van. Ha nincs többé cári tekintély, megteremtjük a magunk privát, személyre szabott cárjait, és magunk fölé emeljük őket” (uo. 36. old.). De mennyivel izgalmasabb, hogy a Kádár-korszaki irodalompolitika valami »író vagy micsoda« tónusban beszélt Zelk Zoltánról vagy Varga Domokosról, s ugyanilyen flegmatikusan viszonyult a Vörösmarty szótárából előkandikáló sárkányfog-veteményről mint az emberiség tévútjáról, s az országok rongya könyvtárról megénekelt historikumhoz is. E kontraszt, melyben a Hamlet személyes bosszújából nemzetépítő stratégia válhat, a kádári kulturálatlanság-politikából meg szilencium és megtűrtség Juhász Ferencnek vagy Örkény Istvánnak, Pilinszkynek vagy Konrádnak, úgy fest, mindig is része volt a historikus léptékű önmeghatározásoknak. Körülvéve kulturális imperializmussal vagy kultuszformáló közléshatalommal, de talán e kettős kölcsönviszony a tudástőke és a tudatlanság territóriuma között már korántsem csupán a múlt kérdése, hanem a jelenjövőé is egyben, a szellemi struktúra, a közlés és a hiány együttesében…[i]

Látszik ez abból is, ahogyan a kampány-tónusú magyar közpolitikában izgalmas hang jelent meg az elmúlt években, ádáz tusa hangja, a győzelmes meggyőzésé, a bírvágy magabiztosságáé. A kultúra históriája elleni erőfölény magabízó hangja, a csatakiáltások egyik figyelemre érdemes típusa, a Trianon-fókuszú nemzetpolitika formállogikai túltengésének tónusa ez. Előzményként maga Őkegyelme tájékozatta a honi demográfusokat a népszaporulat állapotának sokféle okairól, s köztük a rossz örökségről, a történelmi terhek rangtalanságáról, no meg a világégések európai ismeretanyagának átírási fontosságáról, beleértve akár az orosz-ukrán háborúság aktuális tónusaiig folytatható narratívákat is. A miniszterelnök Úr fennen kinyilatkoztatta, hogy bizony nem állunk olyan hitványul a népességfogyással, mint azt a közönséges számszaki kimutatások feltárják, mert bizony a lényeges folyamatok magában a sokaknak menedékhelyül szolgáló Európában gyökereznek, azon belül is a két 20. századi háború polgárháborús mivoltából fakadnak, s hát ugyi ilyen terheket cipelve nemcsak mi fogyatkozunk, de az egész hanyatló nyugat is ezt tenné, ha nem fogadná be ama nagy tömegű idegent, amely majd meglássék, ellene tör az ő keresztyéni kegyeletességének, s megszünteti az őt befogadó idegen világot is, ha így megyen ez tovább…[ii]

Lehet, persze, egy szakmai konferencián (sőt, az állam nagy közköltségen fölújított és államiasított budavári pince-ivójában, a várbazár csilli-villi termeiben) megszólaló mindenhatónak akkor is mindent látnia adatik, ha éppen másfajta forrásműveket olvasgatott, vagy más születési trendeket mutattak fel fényes udvarának nemes szakférfiúi. Látnia, mondhatnánk „vizionálnia” lehetett, miként pusztul immár véglegesen a nyugati kultúra, a keresztény jótétlélekség, s mintegy a szegény távoli kéregető nép életképessége is… – aminek hát nem illene imígyen lennie. De mert a világháború (szerinte) valójában polgárháború volt, az egymás ellen uszult népek ártatlan vétkesei kellett legyenek a főgonoszok burkolt tervének. Viszont mi akkor is győzünk, akárki meglássa…! Ha megmentőként akár polgárháború ellen is, vagy épp annak kirobbantójaként is – de mán ezt nem mondá, csak értve vót… (ahogy Parti Nagy Lajos mesélé akkoron, mikor még csak I. Fülkefor volt főszereplője, de ezt tán hagyjuk is, messzi mán az a mese…, helyett bégyött a Valóság maga, a történelmi, az a vérgőzös!)

Noshát igen, a történetmesélés szaktudorai amikor nem konferenciáznak éppen a „nemzetközi összeesküvés” tónusú európai tüneményekről, ráérő nagy idejökben bizon belelapozhatnak talán abba a talányos munkába, melyet ama cefet nyugat szült létre, s lökött ártatlan tudásméregként egyenest a honi könyvpiacra. /Nnno, tankönyv azé mégse lészen belőle, tesznek erről a tankönyvcifrálók legott…!/ Ez a kétes – mert történeti, mert írott, mert széles merítésű, mert szilárd alapozású textusra épülő – mű Frédéric Barbier munkája (…figyelem, máris gyanús, valami liberális francia lehet a beszédes név mögött…!), s mi másra vetemedett a jó lélek, mint a betűvetés, a könyvformálás, a 15. században megindult forradalmas /!!!/ folyamat utóbb egyenest nyomtatástörténetté, könyvhistóriává bonyolódó jelenségének elbeszélésére, méghozzá A modern Európa születése. Gutenberg Európája címen.[iii]

A kötet a nyugati civilizáció folyamatát veszi szemügyre, a szóbeliség korától, a technikai újítások Gutenberg előtti idejétől indulva, majd mint „mediális forradalmat” követi, amelyből fakadhatott utóbb az olvasástudás, a könyv mint közkincs, a betűvetés és betűaratás óriási egyházi majd világi piaca, „a könyv gazdaságtana”, kereskedelmi haszna, a nyomtatás „start-up kora” és a későbbi írott univerzum, egyetemes tudás, tudáscsere, vagy az értelemközvetítés szándéka is. Mindemellett Barbier behozza a papír, az illusztrációk és a szövegtest, az öntőformák és a betűöntés változásait, a tipográfiai innováció és a sajtó hódításának sokfelé vezető útjait, majd a kiadáspolitika és a specializációk megjelenésével, az irodalmi mező teresedésével és a közlési kódok megújulásának időszakával mindazt, ami végül a reprodukció és a túltermelés csődhöz vezető korszaka is lett, mely utóbbit már a jeltudomány és a kommunikáció elmélete vagy médiarendszeri örökségelmélet kezeli csupán, ha egyre inkább világhálózattá izmosodva (és egyben kiszolgáltatódva is) látszana érvényre jutni.

A kötet sűrű közléstömegének ilyen tartalomjegyzék-forma, vagy üzeneteinek ekkénti kivonatos összefoglalója persze a legkevesebbet sem mondhatja el a munka míves árnyalatairól, vagy ezekről (is) tudható eseményvilágot közvetítve. Barbier majdnem olyan részletesen, de kicsit szélesebb horizonton mutatja be az európai közléspiac korai korszakának technológiai forradalmát, mint Assmann a korai egyiptomi emlékezetkultúrát – viszont más tekintetben épp olyan aprólékosan, mint Robert Darnton A nagy macskamészárlás párizsi nyomdaéletét egy korapolgári történeti kontextusban. A kilenc nagyobb fejezetre tagolt munka így nem csupán világgazdaság-rendszertani modellek áthatását, a könyvpiac és a „média első forradalma” témakör megismertetését vállalja céljaként, hanem egyúttal azt is, hogy európai kitekintést, összegzést, átfogó körképet kaphassunk a nyomat, a szöveg jelentéstere, a képi-vizuális-textuális stílusok érzékítési üzemszerűsége, mindezek földrésznyi világáról (a rajnai kezdeményektől a prágai nyomtatókig, a mainzi kereskedőházaktól a kínai papírbehozatalig, a betűöntés masinériáitól a kohók földrajzáig minden részletről) is. Ráadásképp mindezt tetézi (afféle franciás módon) a társadalom- és gondolkodástörténet civilizatorikus árnyrajzaival, az időrendek kérdésével, a piac és a termék, a kiadó és a befogadó viszonyrendszerének változásaival, a nyelvek közvetítettségének kérdésével, a reprodukálhatóság fogalmi-jogi dilemmáinak részleteivel. Nem mellesleg e 15. és 21. század közötti európai kultúra-tájképet Barbier aprólékos eleganciával (mintegy a Braudel utáni francia historiográfia intim követőjeként) kiegészíti a nyomdászattörténet olyan finom árnyalataival is, melyhez ritkán juthat hozzá közérthető nyelven a művelt közönség. S mindeközben az, amit épp könyvként tart a kezében a vevő, az sem volt egykor egy-egy lapnyi információnál több, netán csak összetűzött, lapokra széteső, vagy kincstári költségen míves darabbá formált kivételes műtárgy akár, most meg csak kényesen lapozgatja itt bárki ezt a háromfélszáz oldalas monográfiát is. Ezenfelül Barbier gondot fordít arra, hogy a könyvmívesség, betűformálás, betűöntés, kötés, piacra vitel ügyleteit lazán elegyítse a nyomdatechnikai ismeretekkel, a fantáziát megmozgató betűvilág árnyalataival, a szellemi termékek jogállását övező dilemmákkal, az iparűzés gazdaságjogi problémáival, „a graphoszféra” teljesebb képével, beleértve még a könyvtermés világföldrajzának kerettörténetét is, a nyomdaüzemek városi rangjának változását, a fordítók és lektorok, kódolók és betűvetők, szöveg és norma viszonyának kereskedők közötti érdekellentéteket éppúgy. S gondoljunk csak a Biblia szövegének kiemelt szerepére, a reformáció fogyasztói piacmeghatározó hatására, a vulgáris nyelv helyett a míves nyelvi kultúra terjesztésére, de akár csupán arra, miképpen lesz a szövegből és belső teréből jelentés-féleség, a könyv teréből tömeghatás, az olvasás teréből irodalmi mező, s milyenné válik mindezek visszasugárzás a termelői piacra, értékrendre, innovációkra, kódok és dekódolás újabb rendszereinek kialakulására… Máris egykönnyen indokolhatónak tetszik mindezek összefüggése a Gutenberg létrehozta egész galaktikus szövegkultúra életvilágával, meg az ezzel szemben létrejövő analfabétizmus alvilágával is.

Barbier a nyugati világ könyvészetére, a köznapian csak „európai” típusú kultúra tömeghatását előidéző termékre fókuszál elsősorban, de ezt piacképes alapon járja körül a tőketulajdontól a szellemi alkotómunkán át a mediatizált közlési célok leíró értelmezéséig. Feltéve, hogy mindezek valahol-valamiképpen „tudások”, s hogy félezer éven át e tudások közvetítésének egyre nagyobb piacon hódító legrangosabb tárgyi hordozója a könyv lett, a szellemi tőke jövőjének mintegy „programozott” fenntartása is megmarad még egy ideig, avagy értékként tartósul még egy darabig – e tudásokról szóló tudományos kötet is mintegy garantálja magának a jövőt a tudástartományokon belüli megmaradással. Mindezt tudnunk róla nem árt, de kevés is. A könyv megbecsülése viszont nincs sem a könyv múltja, sem a könyvek jövője, sem a könyvtörténet folyamatait belátni segítő tudós produktum nélkül. Most már azonban van a könyvespolcon ilyesmink. S ha nem is egész „Európa született” a könyvből, de a könyvek révén európaivá vált szellemi termelési mód mégiscsak abból a szétfaragott könyvtáblából, elválasztott betűsorból, winkelbe (sorjázó szerszámba) szedett betűöntvényekből, szóközökből, szavakból, öntésformákból, illusztrációkból és magából a „hordozó médiumból” fakadt fejlődésnek, melyet a modernizálódó Európa immár saját felfedezésének tekint és fejedelmi vagy egyházi könyvtárakban, házi könyvgyűjteményekben, közkönyvtárakban, nemzeti örökségként őriz meg. Barbier tehát okkal pontosít arról és akörül, mi minden kellett ehhez az „innovációhoz” – de maga sem tagadhatná, hogy rendkívül olvasmányos, historikusan is érdekes kötete a legszerencsésebben éppen könyvformában láthatott napvilágot mint íráskísérlet. Létezik persze ennek az európai kultúrának immár „evidenciája” is, de léteznek ellenzői, támadói, semmibe vevői, nemzettudatos cáfolói is. Sőt, ez utóbbiak vannak talán számszerű (és gyarapodó) többségben. Ha egyébbel (például időszakos kultuszépítéssel, diktatórikus örökségkezeléssel, harsány könyvégetéssel) nem mindennaposan, de a tudható világok tudásának másképpeni „olvasatával”, értelmezésével, sőt politikai közbeszédbe emelésével akár naprakészen is.

Zárszóként, szinte a privát történelem részeként, még azt is be kell vallanom: egykoron nyomdaipari tanoncként kellően alaposan meg kellett tanulnom a betűvetés, az írástörténet, a nyomtatás Gutenberg előtti, alatti és főleg utáni technikatörténetét, az írott szó nyomtatott sokszorosításba forduló gondolati alapjait, mondhatni a „Gutenberg galaxis” egész historikumát is. Ma viszont a nyomtatás az „elavuló” érvényű technikák részének látszik egyre inkább, a betű forradalmát a „bitek forradalma” helyettesíti, a klaviatúrák és fájlok árama pótolja, a jelek és ikonok, kattintások és töredék-közlések nagyipara üli meg. S ha a beszélt emberi nyelvnek megvolt is a gondolkodásra hatást gyakorló, az analfabetizációval sok évszázad alatt részben megküzdő, részben az írott formákban milliók műveltségét megépítő hatása, hát ezt most a képi közlésmódok redukált rendszere váltja fel, ha tetszik ez nekünk, ha nem, ha bibliofilek maradunk, ha nem. A közléskultúra és intézményrendszere azonban kétségtelenül újra megfiatalodott, kivirult, megerősödésnek indult.

Elég ma már egy jól hangzó, ám sületlen mondattal a címlapokra kerülni, s nem kell hozzá betűmetszés, tördelés, tipográfiai ismeret, betűöntés, ólommérgezés, míves papír és cseles kötéstechnika, fűzött lapok tartós tára vagy ragasztókísérlet. Hanem elegendő olcsó közhelybe vagy divatos politikai szlogenbe mártani a mondandót, s máris nyereséges a vállalkozás. Még hogy „modern Európa születése”…! Pusztulása talán! – lassú de biztos, a múlt ellenében fogant, de jelenben ható, nemde?! Polgárok háborúja (nem ám nemzeteké, uszított lakosságé, felfegyverzett és lövészárokba lökött millióké, főbelövés terhe mellett besorozott és frontokra vezényelt százmillióké), mely szánalmasan ellene ment a krisztusi szeretet örökségének és egymás határainak, falvaiknak, asszonyainak és gyermekeinek. A modern Európa születését – az adott időszakban – talán igazolja a kultúra öröksége. Ezt lehetnek olyanok, akik bőszen hihetik – ámde „a modern Európa” illő pusztulását a vad polgárok, veszedelmes migránsok, otthonuk elhagyására kényszerített tömegek hozzák el inkább, nem pedig a történelmet átminősítők, az európai egység képzetéből önmagukat önként kizárók és elkerítők…! Sőt, a globális klímafelelősséget elvetők, a közkincsekből magánhaszont építők, meg a könyv nélküliek, a fals híreknek felülők, a könnyen és tudatlanul uszíthatók, a sikeréhesek, a megtévesztettséggel felfegyverzettek. Nekik épp első lesz, amit nagy-nagy közös tűzre vethetnek, az ilyesféle bölcseleti nyafkázás. Barbier utódai, követői meg újraépítik a maguk történeti narratíváját, melyből már jó eséllyel hiányozni fog a bit-korszakot megelőző fölösleges képződmények terhes öröksége, Gutenberg ódivatú galaxisa. Az írásbeliség históriáját immár nem maga e história és változó interpretációi adják, hanem az átírási kísérletek, az újraközölhető átértelmezések, a szóbeli kultúrák visszatérésének időszakai, az egyszavas parancsokból értők eposzai. Csakhogy éppen azok fejlődés-elvű, morálisan is önfenntartó változatai nélkül. Aki pedig nem érti, nem akarja ismerni az írásbeliség történetét, az majd nem zavartatja magát: egyszerűen elnevezi íráskísérletnek, projektnek, kreatív indikációnak azt is, ami csak átfirkálni, kiradírozni, hamisítani, megvezetni akar… S önmagának semmiféle előzetes történet, fejlődés- vagy szakmahistória nem szolgál már/majd alapanyagként sem… Új történelem lesz, meglásd. És persze új vezér is, egyszavas. Győzedelmes. Nomen est no man.


[i] A tárgykörhöz 336 oldalas kiadvány jelent meg Irodalom. Kultusz és emlékezet tematikus címmel a Múzeumcafé folyóirat 55-56. számában, https://matarka.hu/cikk_list.php?fusz=148798 

[ii] „A népességfogyás azért lett európai probléma, mert Európa megvívott saját magán belül két kegyetlen polgárháborút. Ezeket az iskolában világháborúnak nevezik, és kétségkívül az európai földrészen túlra is terjedt, túlnyújtózkodott, de valójában és igazából inkább egy európai, hogy még pontosabban fogalmazzak, egy nyugati polgárháborúról, illetve két nyugati polgárháborúról van szó, iszonyatos emberveszteséggel.” – jelentette ki a magyar kormány vezetője tegnap. (http://www.miniszterelnok.hu)

Kényelmetlen a főhatalomnak ellentmondani, de a második világháború nem polgárháború volt, hanem világméretű, államok közötti háború. A világon mindenütt ezért nevezik így. Az Encyclopǣdia Britannica szerint „a polgárháború erőszakos konfliktus egy állam és egy vagy több nem állami szereplő között ugyanazon állam területén.”  Narratíva sok van ugyan, de népek harca népekkel és országhatárokon túl, az nem polgárok házi csetepatéja. (Lásd https://www.britannica.com/topic/civil-war). Lásd még a háttérhez: https://munkaspart.hu/mi-ti-2/3873-sorry-de-a-masodik-vilaghaboru-nem-polgarhaboru-volt; előzmény: https://www.hirado.hu/2014/05/08/schmidt-maria-az-elso-vilaghaboru-europai-polgarhaboru-volt/; https://www.origo.hu/itthon/20190905-orban-viktor-demografiai-konferencia.html; https://merce.hu/2022/07/25/megrendules-es-vergodes-tusvanyoson/; https://ujegyenloseg.hu/a-tortenelmi-megiteles-kockazatai-moldova-gyorgytol-a-horn-gyula-setanyig/ ).

[iii] Kossuth Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2010., 348 oldal