PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Szabadlesen

Kiült az őszi kertbe figyelni a kopaszodó fák koronáján át a varjak vonulását, belefeledkezni az égbe, a csöndet törő károgásba, egy kicsit úgy lenni, mint aki nincs.

Mérhetetlenül fáradt volt. Maga sem tudta mitől. Az elmúlt napok során többnyire a lakása különböző pontjain szunyókált, ölében könyvvel – alibiként. Néha kinézett a szüntelen szitáló esőbe, elolvasott egy-egy oldalt, és szeme ismételten leragadt.

Közben nem lepték meg álmok. Inkább csak furcsa érzések, gondolatok vibráltak benne, mintha valamit összegezni szeretnének, de képtelenek egybevonni a szanaszét szálazódó emlékeket, a létezés folyamatában betöltött helyzetüket végre tisztán föltárni. Fölmerültek és fájtak. Miért és mitől? – fogalma sem volt róla. Ott égtek a csontjaiban akkor is, ha kinyitotta a szemét, körbejártatta a tekintetét a szobabelsőn, akkor is, ha lapozott. Nem adódott jobb menedék, mint hogy igyekezett semmit sem látni, míg tartott az időjárás által rá kényszerített bezártság. Aztán harmadnapra felszakadoztak a felhők, a teraszról magával vitt egy széket és kiült a rozsdás levelek közé.

A levegő hűvös volt, az ég mélykék. A varjak fekete serege éppen délnek tartott, a város felé. Mindig így tettek, mielőtt az első hó megérkezett – behúzódtak a lakótelep karolta ligetbe. Ez a vonulás sem jelenthetett mást. Tudta: hamarosan megérkezik a tél, bármennyire is korai még a beköszönte.

Végül a varjak elfogytak fölüle, hangjuk elnyelte a lég. A fán maradt levelek zizegni és reszketősen hullni kezdtek. Közülük egy éppen az ölében landolt. Sárga és barna foltjai közé fáradtzöld is vegyült. Figyelte az erezetét, majd a tenyere ráncait. „Mennyi elágazás, és mennyire elvékonyodnak az életvonalak” – állapította meg. Aztán elmorzsolta a levelet és a törmeléket földobta a szélnek, hadd szaladjon el vele.

Egyre jobban fázott. Ahogy a Nap ment lefelé, az ég bíbor színbe öltözött, lehelete fehér köde hosszan kitartott, lassan oszlott el. Hirtelen hiányolni kezdte a felhőket, a csipkés szegélyüket, amelyeken a naplemente varázslatos játékot űzhet ilyenkor, s amelyhez az ember tekintete elbűvölten tapadhat. Megérezte létezése súlyát és súlytalanságát a döntőrészt lombdíszét vesztett kertben, hogy semmi sem örök, a beteljesülés mindig maga a halál, az élethez bármilyen jelzőt csatolhat, ott lesz teljes, ahol véget ér, ahol átadja helyét valami másnak. Valaminek az elszállt nyomán.

Már látszottak az első csillagok is. Összébb húzta kabátját, s hóna alá szorította gémberedő ujjait. Várta a Holdat, hogy feltűnik, de csak a Tejút vonala vált egyre határozottabbá. A Göncöl, az Orion, az Ikrek csillagképe rajzolódott föl az égre a képzeletében. S minden meglelt fénypont után egy kicsit lehunyta szemét, hogy képüket megtarthassa örökre. Később a Hold hidegkék óriásként tűnt fel a keleti horizonton, hatalmas udvart ragyogtatva maga körül. Figyelte, amint elemelkedik a föld pereméről, égre kel, zenit felé vonul, aztán felállt.

Lábai nehezen engedelmeskedtek. A szék ezúttal támasztékként is megfelelőnek bizonyult – háttámláját két kézzel markolva totyogott mögötte, a végtagjaiban meginduló vérkeringés nyomán keletkezett szúró fájdalomtól erre futotta erejéből. A lépcsőakadályt már a korlátba kapaszkodva vette. Remegő kézzel nyomta le a kilincset, s lépett előre egyet, majd megtorpant. Csöndesen belebámult a lakás langyos, mély és kiábrándító sötétségébe. Borzongás járta át ettől. Hátrahőkölt. Kifelé tartva már kisebbnek tűnt a küszöb. A lépcsőhöz érve a csillagok jöhettek közelébb, ahogy gyorsulón feléjük buckázott. Valami végleges felé.

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten: