Ocsovai Ferenc: Két rövid vers
Esélyszomj
Szeretném, ha egyszer valaki
teljes szívéből s teljes lelkéből,
legalább nagyjából értene
és komolyan venne végre;
ha borús tekintetem mögött
az egész viharos tengerként
háborgó és mennydörgő
mindenséget venné észre,
és nem pusztán néhány csetlő-botló,
kósza benyomás alapján hozna
fejem fölött perdöntő ítéletet –
valakit, akivel együtt megfejthetjük
az érzelmek rácsos hálójában
vergődő, kiáltozó földi létemet,
hogy ha eljön az idő, valódi arcomat
a szeszélyes sors felé fordítva én is
majd a derűs napfényre léphessek;
hogy addig a pár évig, amink még
hátravan, a többiekkel együtt legalább
egy kicsit én is álmodhassak és éltessek…
Vakhomály
Körbenézek, sápadtan tapogatózom,
de csupán fojtogató sötétséget látok.
Dörömbölök, kaparom a durva lécet
és huszonhét méter mélyen kiabálok,
de komor kattogásával hozzám
pusztán a fekete gyászba
oltott, halotti csönd beszél,
amíg öklömmel szálkás falakba
ütközöm. Mondjátok, hogy ez még
nem: ugye még nem a koporsófedél…?
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
