Home / Varnyú Kristóf: Az első és utolsó szerelem (2.)

Liza élvezte, hogy egyszerre több fiúnak is tetszik. Végre úgy érezte, hogy szép és értékes. Persze ez eddig is így volt, viszont ő ezt nem így gondolta. Amikor még nem jött össze Kolennal, vagyis addig, ameddig nem ismerte meg, azt gondolta magáról, hogy ő senkinek sem kell. Egyébként a fiú is pont így érzett, viszont ő szeretett másokba lelket önteni a legrosszabb helyzetben is. Történt egyszer, hogy az osztálytársának meghalt a tatája. Sírva jött be sokszor a suliba, és ő volt az, aki megvígasztalta, és elmagyarázta neki, hogy ez az élet rendje-módja, de egyszer újra találkoznak majd.
Liza folyton azt mondogatta, hogy nem szép. Kolen előtt is ezt csinálta, ő pedig folyton dicsérgette. Ráérzett arra, hogy Liza elsődleges szeretetnyelve az elismerő szavak. Liza a barátnőinek folyton azt mondogatta, hogy ezt is megdicsérte rajtam, azt is megdicsérte rajtam. Tetszett neki, hogy csak úgy, random odaszólt neki, hogy – szép a szemed, jól áll a hajad – és hasonlókat. Ezzel szerette volna Liza önbizalmát kicsit növelni, mert észrevette, hogy erősen önbizalomhiányos. Utánaolvasott pszichológiai trükköknek, hogyan tud jó benyomást kelteni. Ezeknek egy résztét tudja is alkalmazni a mindennapi életben, köztük Lizán is, hisz ezeknek a tudatában jött rá arra, hogy önbizalomhiányos, és ezekből tudta, hogyan kell ezen észrevétlenül segíteni. Ő is önbizalomhiányos volt. És ennek egyrészt a szülők voltak az okai. Hogy miért is? Elsősorban neki nem volt választási lehetősége minden esetben. Nem tudta eldönteni, hogy szeret-e valamit vagy sem. Ez most lehet, hogy elsőre nem hat olyan komolynak, de hosszú távon roncsolja az ember magabiztosságát, önbizalmát. Másrészt a szülők nem hallgatták meg őket, az ötleteiket semmibe vették, és mindig úgy kellett lennie, ahogy ők azt elképzelték, úgy kellett viselkedniük, érzelmekiet pedig elzárniuk. Anyja például mindenkinek azt mondta, hogy ő folyton csak hülyeségeket hord össze, mert túl nagy a képzelőereje, Végül már nem merte kifejteni ötleteit, gondolván, hogy úgysem jók. Ez már az önbizalom és magabiztosság hiányának egy jele. Nem egy tudatos dolog.
Sokszor volt szomorú. Egy-egy nehéz nap után sírt a bántások, a piszkálódások, a kiközösítés miatt. Az arcát a párnájába temette, halkan sírdogált, és mikor elfáradt, elaludt. Kolen szülei, még ha látták is, hogy valami nincs rendben, nem foglalkoztak vele. Nem volt olyan személy az életében, akinek elmondhatta volna a problémáit, és meghallgatta volna, tanácsokat adott volna neki, vagy megvígasztalta volna. Ha elmondott bármit is a szüleinek, mondjuk azt, hogy a suliban bántották, akkor mindig azt a választ kapta, hogy benne van a hiba, a többi azért bántja, mert ő elviselhetetlen és hasonlók.
Liza helyzete hasonló, azzal a különbséggel, hogy őt apja, mikor még élt, meghallgatta. Viszont anyjának nincs ideje erre, meg nagyon keveset is találkoznak. Neki az önbizalma azért csökkent alacsonyra, mert mindig takarta az érzelmeit, mindig azt mondta, amit más akart hallani, mert attól félt, hogy nem fognak vele barátkozni, ez pedig egy olyan traumából ered, amit az egyik barátnője, a volt legjobb barátnője okozott neki. Volt egy vitájuk, ami abból fakadt, hogy Dóra, Liza legjobb barátnője írt egy verset, amit megmutatott neki. Liza szerint nagyon rossz vers volt, és ezt ki is fejtette, mire Dóra annyira felkapta a vizet, hogy nagyon összevesztek. Lizának ez a veszekedés fájdalmat okozott, és megbánta hogy megmondta az igazat. Azóta Liza mindig azt mondja, amit a másik személy hallani akar.


Elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol már összeköltöztek, és az esküvőjüket tervezgetik, gyűjtenek rá. Mindketten nagy esküvőről álmodoztak egész életükben, és most ott vannak, hogy mindketten dolgoznak azért, hogy ezt meg is tudják valósítani. Kolen eközben befejezte az orvosi egyetemet, sebész szakorvosként dolgozik egy jólmenő klinikán, Liza pedig jogász lett. Mindkettőjüknek fontos a karriere, de ugyanakkor a kapcsolatuk is. Azt tervezték el, hogy az esküvő után babaprojektbe vágnak, mivel eléggé elszállt felettük az idő.
Az esküvő előtti hetekben nagyon izgatottak voltak. Ruhapróbára jártak, szervezték a helyszint, a díszítést, a zenészeket. A helyszín egy gyönyörű, tágas terem lett. A díszítést arany színűre tervezték, mert a menyasszony, azaz Liza fehér ruhájában aranyosan csillogó betétek lesznek belefűzve, arany színű lesz az öve és a tiarája is. Kolen ingje fehér, a zakó és a nadrág viszont arany színű lesz. A nyakkendő fehér, mint az ing.

Elérkezett az esküvő napja. Mindketten nagyon izgatottak, és idegesek, hogy minden rendben legyen. Igaz, hogy fogadtak esküvőszervezőt, viszont egy kevés idegesség mindig van. Mivel Liza apja meghalt, ezért Kolen apja, azaz az apósa vetetu az oltárhoz. Örül, hogy Kolen apja elfogadta kérését. Jól kijönnek egymással, és az apa úgy szereti Lizát, mintha a saját lánya lenne. Liza sajnálja, hogy az apja nem tudja őt oltárhoz vezetni, de bízik benne, sőt biztos abban, hogy lélekben ott lesz mellette, és büszkén vezeti lányát az oltárhoz, még ha csak lélekben is. Elhangoztak a boldogító IGEN-ek, elcsattant az első házastársi csók, amely pont olyan bizsergető volt számukra, mint a legelső csók ott a parkban. Pont úgy érezték magukat, mint amikor összejöttek, csak megerősítették a kapcsolatukat.


A babaprojektet valójában már az esküvő előtt elkezdték, és mire az esküvő napja elérkezett, addigra kiderült, Liza terhes. Ennek nagyon örültek, hisz sikerült nekik, és megfogant a kis lélek, akit a nő a szíve alatt hordozott.
Pár hónap múlva kiderült, hogy kisfik lesz. Ekkor kezdtek el a néven gondolkodni. Volt egy olyan ötlet, hogy az apja nevét fogja örökölni, vagyis Kolen lesz, de ezt elvetették. Felmerült még az Ádám, Andor, Márk, Csongor, és még egy csomó név. Az is szóba került, hogy Liza apjának nevét viselje a gyermek, ő viszont ezt nem akarta, mert régies név, meg babonás volt, nem szerette volna, hogy úgy járjon, mint az apja. Végül a Máté nevet választották a gyermeküknek. Ez mindkettőjüknek tetszett, és a rokonságban sem volt ilyen nevű személy.

Megszületett. Liza és Kolen nagyon örültek neki, és rendesen elkényeztették. Sok időt töltöttek vele, és sokat játszottak. Telt-múlt az idő, Máté megtette az első lépéseket, és onnantól, hogy megtanult járni, folyton a szülei körül volt. Ahogy cseperedett, kimondta az első szavait, és nagyon gyorsan megtanult beszélni. Attól kezdve folyton a szüleit kérdezgette, ők pedig mindent türelmesen elmagyaráztak neki. Jó szülők lettek.



Kolen és Liza szülei, valamint Máté szülei, azaz Liza és Kolen között annyi volt a különbség, hogy Liza és Kolen tanultak pszichológiát, illetve utánanéztek annak, hogy tudnak hatni a gyerekre és őt nevelni. Máté ennek köszönhetően soha nem kapott ki, és ennek ellenére is egy tisztelettudó, kulturált, kiegyensúlyozott gyerek, majd kamasz lett belőle. Mindent megadtak Máténak, de arra is figyeltek, hogy ne essenek a ló túloldalára, megtanultak nemet is mondani.
Ugorjunk egy kicsit az időben, és nézzünk meg Máté szemszögéből is a dolgot. Máté most 15 éves, most fejezi a 8. osztályt. Előtte áll az érettségi, az iskolaválasztás és egy csomó dolog. Az évfolyam diákja lett, mindig maximumra törekedett. Szülei viszont egy idő után furcsán kezdtek viselkedni. Kolen időnként eltűnt otthonról, Liza későn ért haza a munkahelyéről, és egyre kevesebbet foglalkoztak egymással és Mátéval. Ez elinte tetszett Máténak, mert nem nyaggatták, nem kérdezgették, és hagyták, hogy egyedül legyen. Viszont egy idő után kezdte furcsállni, és elfajulni látszott a helyzet. Az első hangos viták, veszekedések után maguk elé hívták a szülei, beszélniük kell. Kolen kezdte:
– Figyelj fiam, azt tudnod kell, hogy nagyon szeretünk téged mindketten, és semmi nem fog ezen változtatni. Most egy nehéz időszakon vagyunk túl, amit egy olyan döntéssel zárunk, ami a mi életünket megvátoztatja, viszont te ebből semmit nem fogsz érzékelni. Annyi változás lesz, hogy én el fogok költözni, de te is bármikor eljöhetsz hozzám. Szóval anyáddal elválunk. Így döntöttünk.
Erre Máté nem tudott mit válaszolni. Berohant a szobájába, sírt. Ő azt hitte, hogy a szülei között minden rendben van, és ez soha nem fog bekövetkezni. Azt gondolta, hogy ő az oka annak, hogy a szülei elválnak, nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de ezt érezte. És ez az, amit Kolenék nagyon elszúrtak. Máténak nem volt oka arra, hogy ilyet érezzen, viszont a szülei nem magyarázták el neki , hogy mi az oka szakításuknak. Nem vette észre, hogy a szülei kapcsolata megromlott, mert örült annak, hogy egy kicsit maga lehet. Akkor lépett be a kamaszkorba, akkor ismerkedett meg a testével, akkor gondolkodott először komolyabban a lányokról, és akkor érezte először a szerelem fucsa, tempós ritmusát. Élvezte azt, hogy sokat egyedül lehet, és nem zavarja senki. Azt gondolta, hogy a szülei észrevették a változásait, és azért nem zavarják.
Nem tudott másra gondolni, nem tudott semmi másra koncentrálni, leromlottak a jegyei, és nem tudott odafigyelni az órákon. Közeledett az érettségi, és arra sem tudott igazán készülni. Az a szerencséje, hogy az eddig jól tanult, kellőképpen fel volt már készülve az érettségire. Hiányzott neki az apja, hiányzott neki, hogy hazaér, és azt hallja, „szevasz, fiam, milyen napod volt” – és hasonlók. Hiányzott az apai ölelés, beszélgetések, tanácsok. Csak hétvégente tudott vele találkozni. Visszahúzódóbb lett, nem akart senkivel sem beszélni, és szomorúbb lett napról napra. Az osztálytársai és a tanárai észrevették, hogy valami gond van, de amikor megkérdezték, akkor nem válaszolt, és a pszichológus segítségét is elutasította. Abban reménykedett, hogy apja vissza fog költözni hozzájuk, és újból minden olyan lesz, mint régen.
Liza látta rajta, hogy szomorú. Elmondta Máténak, hogy miért is szakítottak az apjával. Ez pedig nem más ok volt, mint az, hogy Kolen megcsalta Lizát, és ez kiderült. Azt viszont már nem mondta el neki, hogy ő is megcsalta Kolent, egy izmosabb, kigyúrtabb, és gazdagabb férfivel. Ezt Máté már csak akkor tudta meg, mikor azon a hétvégén elment az apjához. Ekkor számonkérte, hogy miért tett ilyet az ő anyjával, mire Kolen erre csak annyit válaszolt, hogy – anyád is megcsalt engem, sőt, előbb kezdődött az ő viszonyuk, mint az enyém.
Máté kérte az apját, hogy mutassa be neki az új párját. Mikor hazament, ugyanerre akarta megkérni az anyját, viszont a pali, akit Lénárdnak hívtak már ott várta a kanapén. Lénárd valójában az a Lénárd, aki már fiatalabb korukban is kacsingatott Lizára. Egy szál alsónadrágban volt, és mivel Kolen már nem kicsi, ezért rögtön levágta, hogy mi a helyzet, de nem szólt semmit. Leült vele szemben, mire Lénárd elkezdett mesélni.
– Figyelj, fiam.
– Nem vagyok a fiad.
– Azt te honnan tudod?
– Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen bunkó embernek nincs gyereke. Okos vagyok, az apámra ütöttem.
– Na, jól van. Az anyáddal már régóta együtt vagyunk, és én is az oka vagyok annak, hogy a szüleid szakítottak. Sajnálom.
– Megértettem, de itt most nem az a lényeg. Itt az a lényeg, hogy szakítottak.
– Megértem, hogy fáj, és azt is megértem, ha nem kedvelsz, viszont bízok abban, hogy jól elleszünk, és mikor egy kicsit jobban megismersz, akkor megbarátkozunk. Azt is tudom, hogy az apádat nem tudom helyettesíteni, és nem is akarom, de barátok azért még lehetünk.
– Oké, tudom mire akarsz kilyukadni. Ide fogsz költözni, aminek én nem fogok az útjába állni, viszont nem is vagyok a legboldogabb az ötlettől.
– Jól gondolod, és teljes mértékben megértem. De egyszer biztos összebarátkozunk.
– Reménykedj csak…

Bement a szobájába, magára zárta az ajtót, és zenét hallgatott.
A következő hétvégét megint az apjánál töltötte. Nem szólt, de várta, hogy mikor lép be az a szeretője. Egyszer csak csengettek. Kolen ment ajtót nyitni. Nem más állt az ajtó előtt, mint az osztályfőnöke, Szandra néni.
– Ő az. Máté meglepődött, majd bement a szobájába, és leült az ágyára. Kolen és Szandra utána mentek, mire ő csak ennyit mondott:
‒ Hagyjatok… Mindenki hagyjon…

Vége

Varnyú Kristóf novellájának első része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük