Fábián István alkotása (Részlet)

azért a zöld romolhatatlan

            azért a kék felezhetetlen

                                    Szervác József (Szavak hazáig)

Holdat ringat az olajos tócsa a kocsma előtt,

hámló tükör! hirtelen ugrik a falra az árnyék,

az estét a kőre kibukja, zárul a kör.

Szalad a vér, csattan a homlok, szegfű-szirom

robban a sebben, jelvény se szebben,

szalad a vér: a kés se jobban halad a húsban.

Az elmúlást, indázó tetkót arcodra varrtad,

a hajnalt – híguló reményt, vizezett jövőt –

magadról sírva vakartad, ittál, mint mindenki, aki itt él:

csepel szétszaladt sínei szakadó erek a szemedben,

indul a reggel, máris egy mondat végére szakadó pont.

Szénszagú eső hull: arcodra szitáló jézus-lepel.

Körmönfont, ravasz imával indít műszakba az Isten,

pálinkával, ócska dohánnyal köszönt, hogy

megsemmisítsen, de szavadat, rángó agyadat

tündér támadásokra fölhergeli, reggeli látomásokkal

épülnek hajnal-fekete versek (József ma feketét…,

József ma feketét…), a szavakat húsodban viselni,

hogy a nappali sötétet elviselni kitartson újra

az esteli feltámadásig, amíg ismét szeszekkel

zuhan a felismerés: az Egyetlent újra meg újra váltja

a létező Másik, vagyunk a múltunk, mégis kevés.

Jó lett volna kedvesen meghalni, de addig élni,

lenni Isten szavában tettenért tévedés:

lebukik olykor ő is, ahogyan szárnyra kap olykor

a kő is. Biztos tudásban hibásan levés

lett volna tudásunk. Ennyi volt a kincs, nem is volt

semmi másunk. Mire mattoltuk volna, berúgtunk:

egy munkásőr vert meg minket a sakkban,

magunkra ütöttünk minden alakban,

záróra volt minden versre beváltott percünk.

A vallásunk: bokáig járni betonban, izzó salakban.

A fogunk nyomdai savakban homokká vásik,

minden éjszakában billegünk utolsó villamosig,

sosemvolt végállomásig. Talán a kint-sötét-bent-arany-meleg

majd hazavisz, visszavisz, hisz csak a teremtő gyermeke

vagyunk.

Mi is.