2024.04.14.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Handó Péter: Stációk (12/14)

Handó Péter: Stációk (12/14)

3 min read
– Mi van ebben a dobozban? – kérdezte visszafogottan a fegyverét használó rendőr. – Az… – mondta a nő, majd éktelen jajveszékelésbe kezdett. Kitépte a karját a rendőri szorításból és szoknyáját felkapva elfutott.

12.

– Mi van ebben a dobozban? – kérdezte visszafogottan a fegyverét használó rendőr.

– Az… – mondta a nő, majd éktelen jajveszékelésbe kezdett. Kitépte a karját a rendőri szorításból és szoknyáját felkapva elfutott.

– Nyisd fel!

– Te lőttél.

– Nyisd fel! A keserves menykő csapna beléd! Ha rendesen intézkedsz, ez meg sem történhetett volna. Nyisd fel!

Ahogy a mamlaszabb rendőr benyúlt a doboztetőn húzódó résbe, belülről két véres kéz bukkant elő, belekapaszkodott a tető peremébe és visszatartotta annak széthajtását. Ijedten hőkölt hátra a doboztól.

– Cseszd meg! Ember van benne – nyögte kifehéredett arccal.

– Hogy lehetsz ilyen beszari alak?! Majd én… – nyerte vissza pillanatnyi megingását követően a határozottságát a pisztolyát használó rendőr.

A dobozhoz lépett, hogy megmutassa a társának, egy ember ide vagy oda, ő fölnyitja a doboz tetejét még az úristen ellenében is, mert tudni akarja, kit rejt, ki szórakozik éppen vele. A kapaszkodó ujjakat akarta először lefejteni, de a keze összekenése nélkül. Hogy is foghatná meg így? – azt mérlegelte. Van rajta valami tiszta pont? Valami tapintható?

– Hozz már valamit a kacatok közül! – utasította a sápatag társát. – Nem szívesen kenném össze magam munkaidőben.

– De mit? – kérdezte amaz, lassan elindulva a doboz szanaszét heverő tartalma felé. – Ázott akták, emléktárgyak… Csupa szemét.

– Szárazabb papír is megteszi – válaszolta, miközben a pisztoly rideg csövével böködte a kívülre kapaszkodó ujjakat, amelyekről lassan lemosta a vért az eső.

Aláfeszített az egyiknek, hogy lefejtse a kartonról. Márk följajdult belülről, sérült ujja reccsent, a csont átszúrta a bőrét.

– A rohadt életbe, eltört… – csapott bele a levegőbe a cselekvő rendőr.

– Mi? – nézett fel az ázott papírok között turkáló.

– Az ujja.

– Ja – vette tudomásul, hogy nincs nagy baj, majd turkált tovább.

– Hozod már azt a papírt?

– Mindjárt. Te, ezek rendkívül érdekesek – olvasott bele a lapokba.

– Remélem, nem most akarsz művelődni?!

– Ezt neked is látnod kellene! Ebből nagyon nagy ügy lehet.

– Abból is, ha azonnal nem dugod ide a képed.

– Be kéne szólnunk erősítésért – mondta továbblapozva, elengedve a füle mellett a másik fenyegetését. – Mentőt is hívhatnál, nehogy elveszítsük a legfőbb tanút.

– No, ebből már elég! Ne hergelj! Ne hergelj! – üvöltözött a doboz mellől, a pisztolyát rázva, akár egy furkósbotot. – Jössz, vagy szétlövöm azt az ótvaros valagad?

– Nyugi – állt fel egy köteg papírral a színét közben visszanyert rendőr. – Ezzel megcsíptük az isten lábát.

– Az istenét? Az istenét? Add azokat a papírokat, oszt gyorsíts a forgalmon! Nem kellenek tanúk – dugta vissza a pisztolyát az oldalára szíjazott tokjába, s vett el néhány ívnyi iratot, a többit pedig kiütötte a kollégája kezéből. – Intézkedj!

Visszalépett a dobozhoz és lapok közé szorítva lefejtegette a recsegő ujjakat az egyik kartonszárnyról, majd kihajtotta. Márk összezúzott pucér teste látványa csak fokozta indulatát. Mért pont őt küldték ide? Egyik őrület a másik után. Hogy magyarázza ezt meg? Egy meztelen férfi, rengeteg papír, egy kifosztott pénztárgép, zsebében nem csak apró… Külön-külön is sok lenne az ő túlspannolt idegének.

– Másszon elő! – bökött Márk oldalába az oldaláról leakasztott fütykösével, éppen oda, ahol a töltény behatolt, lelökve egy alvadó vérkocsonyát. – Igazolja magát!

Márk fölnézett. Fején egy kicsit megmozdult a perforált papírszalagból és gépkapocsból font korona. Szemébe kövér esőcsöppek hulltak. A még mindig kapaszkodó kezét maga mellé ejtette. Váratlanul elmosolyodott. – Mégiscsak beteljesedett! – suttogta szinte alig hallhatóan, és kilehelte maradék lelkét.

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.