12.
– Mi van ebben a dobozban? – kérdezte visszafogottan a fegyverét használó rendőr.
– Az… – mondta a nő, majd éktelen jajveszékelésbe kezdett. Kitépte a karját a rendőri szorításból és szoknyáját felkapva elfutott.
– Nyisd fel!
– Te lőttél.
– Nyisd fel! A keserves menykő csapna beléd! Ha rendesen intézkedsz, ez meg sem történhetett volna. Nyisd fel!
Ahogy a mamlaszabb rendőr benyúlt a doboztetőn húzódó résbe, belülről két véres kéz bukkant elő, belekapaszkodott a tető peremébe és visszatartotta annak széthajtását. Ijedten hőkölt hátra a doboztól.
– Cseszd meg! Ember van benne – nyögte kifehéredett arccal.
– Hogy lehetsz ilyen beszari alak?! Majd én… – nyerte vissza pillanatnyi megingását követően a határozottságát a pisztolyát használó rendőr.
A dobozhoz lépett, hogy megmutassa a társának, egy ember ide vagy oda, ő fölnyitja a doboz tetejét még az úristen ellenében is, mert tudni akarja, kit rejt, ki szórakozik éppen vele. A kapaszkodó ujjakat akarta először lefejteni, de a keze összekenése nélkül. Hogy is foghatná meg így? – azt mérlegelte. Van rajta valami tiszta pont? Valami tapintható?
– Hozz már valamit a kacatok közül! – utasította a sápatag társát. – Nem szívesen kenném össze magam munkaidőben.
– De mit? – kérdezte amaz, lassan elindulva a doboz szanaszét heverő tartalma felé. – Ázott akták, emléktárgyak… Csupa szemét.
– Szárazabb papír is megteszi – válaszolta, miközben a pisztoly rideg csövével böködte a kívülre kapaszkodó ujjakat, amelyekről lassan lemosta a vért az eső.
Aláfeszített az egyiknek, hogy lefejtse a kartonról. Márk följajdult belülről, sérült ujja reccsent, a csont átszúrta a bőrét.
– A rohadt életbe, eltört… – csapott bele a levegőbe a cselekvő rendőr.
– Mi? – nézett fel az ázott papírok között turkáló.
– Az ujja.
– Ja – vette tudomásul, hogy nincs nagy baj, majd turkált tovább.
– Hozod már azt a papírt?
– Mindjárt. Te, ezek rendkívül érdekesek – olvasott bele a lapokba.
– Remélem, nem most akarsz művelődni?!
– Ezt neked is látnod kellene! Ebből nagyon nagy ügy lehet.
– Abból is, ha azonnal nem dugod ide a képed.
– Be kéne szólnunk erősítésért – mondta továbblapozva, elengedve a füle mellett a másik fenyegetését. – Mentőt is hívhatnál, nehogy elveszítsük a legfőbb tanút.
– No, ebből már elég! Ne hergelj! Ne hergelj! – üvöltözött a doboz mellől, a pisztolyát rázva, akár egy furkósbotot. – Jössz, vagy szétlövöm azt az ótvaros valagad?
– Nyugi – állt fel egy köteg papírral a színét közben visszanyert rendőr. – Ezzel megcsíptük az isten lábát.
– Az istenét? Az istenét? Add azokat a papírokat, oszt gyorsíts a forgalmon! Nem kellenek tanúk – dugta vissza a pisztolyát az oldalára szíjazott tokjába, s vett el néhány ívnyi iratot, a többit pedig kiütötte a kollégája kezéből. – Intézkedj!
Visszalépett a dobozhoz és lapok közé szorítva lefejtegette a recsegő ujjakat az egyik kartonszárnyról, majd kihajtotta. Márk összezúzott pucér teste látványa csak fokozta indulatát. Mért pont őt küldték ide? Egyik őrület a másik után. Hogy magyarázza ezt meg? Egy meztelen férfi, rengeteg papír, egy kifosztott pénztárgép, zsebében nem csak apró… Külön-külön is sok lenne az ő túlspannolt idegének.
– Másszon elő! – bökött Márk oldalába az oldaláról leakasztott fütykösével, éppen oda, ahol a töltény behatolt, lelökve egy alvadó vérkocsonyát. – Igazolja magát!
Márk fölnézett. Fején egy kicsit megmozdult a perforált papírszalagból és gépkapocsból font korona. Szemébe kövér esőcsöppek hulltak. A még mindig kapaszkodó kezét maga mellé ejtette. Váratlanul elmosolyodott. – Mégiscsak beteljesedett! – suttogta szinte alig hallhatóan, és kilehelte maradék lelkét.
Handó Péter prózájának előző része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?