Rigó Tibor: [Most még…]

Most még
kinevetsz amikor megőszült apádat
játszani látod
gúnyos mosollyal intesz csupán és
annyit szólsz olyan már mint a bolondos kisgyerek
mert én már játszom igen játszom az életet
elrejtek minden gondot rejtem a szétmorzsoló perceket
mi bánt
hogy te azt meg ne tudd te azt soha meg ne lásd
kezem olykor már megremeg és
gyengülő lábaim is rogynak
és legbelül érzem
én már csak foszlott rongya vagyok a fénylő holnapoknak
a fájdalmam nem értheted mert versben
kitekert szavak mögé rejtem el
vagy épp egy korhadt farönkbe vésem
ha én már nem leszek te is megértsed
a tenger nyel el végül is minden locsogó kis folyót
a kicsit a
nagyot is a hullámoktól barázdált homlokú mogorva fortyogót
rohantam én is szabott partjaimat mosva
kitörni vágytam
felszállni akartam a fényes csillagokba
de legyőzött mindig a föld mágneses vonzereje
a porba hullottam vissza
százszor vagy ezerszer és
sokszor vérzett megrepedt a tenyerem
ahogy markolni akartam
a fénysugarakat
hogy fény legyek én is
hidd el nagy volt bennem is az akarat
valaki lenni akire felnézhetsz talán
de látod mi lettem végül
ez a megőszült roskadó ember itt
ez lett
a te jó apád
érzem már
hiába lassulok
a rohanást mint a kiszáradt folyó
hasztalan tartom vissza
mert végül
elnyel majd engem is a tenger
alvadó piros véremet
kéklő sós vizével összemosva
porladó csontjaim felett
nem lesz majd cifra felirat
hogy fényt adtam a világnak
mikor az épp a vesztébe rohant
képmutató népem sem terít reám cifra szőtt szemfedőt mert a
mellem én soha nem döngettem
ahogy ma az már a menő
csak szolidan élek önmagam mindentől visszafogva
nem kell már barát sem csak megértésre vágyom
mint a hűst adó nyári éjszakák a fénylő csillagokra.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: