Ocsovai Ferenc: Gettóangyalok

Mennyi elpocsékolt bűbáj, mennyi ablakon
kidobott ígéret megy el naponta mellettem:
ez jár csak fejemben a metrón, villamoson,
a buszon, ha sóvárogva, ittasan, dermedten
állok a természetes gyönyörtől, amit elvből
meg kellene mentenem, hogy aztán cserébe
ezek a külvárosi nimfák is fényt gyújtsanak
bennem. Olyanok ők, mint téglagyárakban
a majolikacsempe, vagy mint kőbányákban
a csiszolatlan gyémánt, mert keresnivalójuk
nem lenne a pórnegyedek lepusztulságában,
a félkész, vagy leomlott épületroncsok közt,
sem a pályaudvarok és végállomások idült
tivornyáiban, sem az aluljárók és a parkok
hányingerkeltő kavalkádjában, ahol a még
részegek a már nyomorgókkal kereskednek.

Van ebben valami ironikus: a legpompásabb
virágok épp a legzordabb sivatagban nőnek,
így önkéntelenül is a latin-amerikai favelák
jutnak az ember eszébe, ahol egymás ellen
vívják harcukat a drogbandák, ám közben
a végső küzdelem nem is a teljhatalomért,
hanem a jobb sorsra érdemes asszonyokért
zajlik, akiket valamilyen véletlen folytán
ezekre a bűntanyákra és elfeledt helyekre
szült a világ. Szépség a káoszban: nekem
mégis összeszorul a szívem, hogy milyen
üdvösséget hozhatna ez a sok érzéki arc,
telt ajak, fiatal nyersanyag és kacér fürt,
ha felemelhetném akár csak az egyiküket
is magam mellé – de túlságosan tátongó
a szakadék, és mint a vad dzsungelben,
csak a test beszélhet velük. Irigység ez,
meglehet, mert más örömet nem lelhet
ez a csőcselék, mégis toporzékol a hiú
és türelmetlen becsvágy bennem, hogy
ezeket a sugárzó, bohó Eszmeraldákat,
ezeket az egzotikus mosolyú lánykákat
nem hódíthatom meg a dal fegyverével,
sem teremtő magaslataim hízelgésével,
sem őszinte és könnyes vallomásokkal,
de talán még a pénzemen is nevetnének.

Nem tudom én, a művészördög keblüket
keblemhez húzni elesett ábrándjaimmal,
mert a tudatlan, ösztönös, naiv boldogság
vont hályogot szemükre, és habár ez teszi
igazán mássá, csábítóvá, és életrevalóvá
őket: ez mérgez meg számomra minden
enyelgő, hirtelen pillantást, mert mialatt
megfoganna költői méhemben egy újabb
hihetetlen, káprázatos, izzó proletármúzsa:
látom már, hogy egy csóró, lebzselő senki,
egy robotoló, bamba munkáspofa, vagy egy
jampiba oltott pávakakas kisajátítja rögtön,
és még talán fel is hergeli az a tény, hogy
valamiben többet érhet nálam, amíg ezek
az ártatlan fruskák, akiket palira vesznek
úgyis, büszke és csillogó vággyal súgják,
hogy milyen kellemesen szórakoznak ők
majd este, én pedig tépázott mohósággal
futok el a harctérről megint, mint aki rég
hozzászokott már, de elfogadni képtelen,
hogy ma éjjel is magányosan fog fetrengeni
valamelyik koszos és méltatlan díványon.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: