Félelmek a suttogásban,
bánat-hadurak nehéz prém sapkában.
Toprongyos létek születnek,
letagadott sima percek zörögnek:
a szekér áll.
Hangos állat lánca végén
estére smaragdba öltözött.

Megszűrt fény-árkából nyugodtan kúszik elő
a csúszó-mászó néma nedű.
Mint szétfutott, riadt állatok,
csillagok, mik elterülnek az égen,
úgy árad szét összeszűkült rejtekében.
Aztán minden, aztán semmi.

Aztán már csak fagyott emlékek eltiporva.
Bárgyú hanyatlás; az eső dobol a tetőn!
Ellökve majd újra járja táncát,
és kedvét lelje a mindig hű szeretőben.
Hogy meszépítve , pohárba mártva puhává törje,
a kemény földet a temetőben!