Varga Árpád: Nyomós okok egy városban
Az
utca
csendes, a
fények égnek,
mégis valami
más
ez itt.
Az álom
felszáll, szemünk
tévedhet, de mit
is
látunk
szó szerint?
Jelerdőket
vagy vágymezőket?
Ki
ezt, ki
azt, vagy épp,
ami divat.
Miközben nyomban
sok
a nyom
a latban,
morcos árnyunk
vidámpark s mulat.
Mert
minden
társasház
gomba módra
nőtt ördöglakat,
és
minden
kiskocsma
búfelejtők
profán temploma,
és
minden
szemetes
kedv-tetemek
holt koporsója,
és
minden
kétdekás
deprimáltak
szétszórt lábnyoma,
és
minden
piktogram
konzumista
hieroglifa,
és
minden
felirat
távkapcsoló,
agyunkhoz ima,
és
minden
úthiba
folt hátán folt,
rosszul választás,
és
minden
fűtetlen
szoba hideg
kézcsók, árulás,
és
minden
sápatag,
fán csüggő Hold
fecskevacsora,
és
minden
pontosan
zúgó jármű
foglyok falova.
És
ami
nyom, fagyott
múlt, olvasztja
ideg, megtűri
sejt,
tódít
ideig,
de ami jel,
nem felejtjük el,
szól
vele
egy halk hang:
még maradnunk
avagy mennünk kell.
Egy
város
térképe
számunkra ez,
belénk rajzolják.
A
beton
kemény, sőt
tördelik – a
kőfal viszont áll
Varga Árpád verse legutóbb a Szöveten: