Csikai Gábor: 3. metamorfózis

nem variálom a lét lépéseit, áttörök egyből
vágyak kőfalain, hitek izzó, tétova árnyán
s ott maradok, hol tegnapok égetik össze a tájat,
bár szomorúan nézem, merre lehetsz, a világot
mégsem járom végig utánad, mert nem is élek
túl a reményen, nem kiabálom messze a Holdnak
harmatos átkát, mégis megriadok, mikor átlép
itt bent annyi határt a valóság, mennyit az ágak
még sose rajzoltak fel az égre, a láncok elégnek,
mégse leszek szabad én, fel mégse ragyognak a csöndek,
csak tudatom szárnyal fel lassan a tűz magasába,
s meghorpadt tények hordják el végül az álmot
tágas egekbe, hol újabb reggeleket szül a nyáréj,
barna reménység lopja meg újra a fény palotáját,
mígnem porló, tiszta magányát megleli végül,
s rázáródnak erős lakatok, már nem zavar ez sem,
hisz lassan rozsdállik bennem az élet, a titkát
meghallottam rég, ám másnak még sose mondtam,
most se fogom, mert ott siklik bennem remegősen,
mint álmos kígyó, te vagy az, vagy más, minek adnám
még föl a kérdést, nem pusztít el semmit az árnyad,
rám se vetődik, mert dél csillaga hordja az arcát,
úgyhogy ránézek, majd elsietek, keresek még
újabb napfényt, mely húsomba beégeti vérét