Aznap egész nap esik az eső.
Ez elgondolkodtatja, „talán
még kapok lehetőséget a hibák
kijavítására”… Készülő művén
igazít itt-ott, hogy letudja tenni
arra a képzeletbeli asztalra…
Szimfóniájának a föld
hangján kell megszólalnia, tudja
ezt.

Nem tökéletes az egészsége,
de aki az alkotás kegyelemke-
nyerén él, az nem foglalkozik
fájdalmaival. „A Hangnak
minden nyelven ugyanúgy
kell megdobogtatnia a szívet, bárkié
is legyen az”, ez jár az eszében.

Az ő szíve, az ő szíve!… –
sóhajtja a párás, földet emésztő
csendben, mikor a zongora
fehér és fekete billentyűin végig
simítja kezét.
Ekkor már a padlón fekszik,
elkékült szívében megfeszül az
Űr.
Amelyben az idő könnycseppjei
egy
kézből kiejtett kottára hullnak.