Molnár József


Járom az Uatumát, az érintetlen
vadon jelez. Tapír hívja hölgye választottját,
óriási vidra csapat zavar el uralt vízterületéről,
méltatlankodva.
Az imént lelőtt kajmán tetemről – drótra kötve lóg
a csónak mellett -, vérszomjas fekete
piranhák tisztogatják le a legkisebb húscafatot is,
később főzöm ki a csontvázat, hófehéren
repül majd haza a múzeumba.
Kalapács hangú madár robban ki az
őserdőből; a veadó (törpeszarvas) combja lassan
átsül. Tálalhatunk.
Árnyékban szikkad a kifeszített csend, s a néma
mérges kígyók ládáihoz a halál szegődik társul.
Segítőmet megmarja a tenyérnyi madárpók, a kéz
akkorára duzzad, mint delet átlépő nap
az égen. Papagájok, színpompás kolibrik
cikáznak a fák között, miközben felfelé
evezünk, megtalálni a jóízű
narancsfákat. Az idő, mint gigászi sas
betakar szárnyaival, a malária megtalált,
lázasan nézek az utamat kísérő csillagokba.



Czini Zoltán fotója