Száldobágyi Csaba
vala
hogy
megrövidülnek a lábak
a kar nyújtózik körbe a háton
valahogy mégis
a gyantába tapadt csigaváz
hagy
nyomot
tünékeny
látvány
különösen aznap
szótáraztunk
mígnem hajnal
végül belép a közös
be de már rövidül a nap
ahogy felenged szorongásod
egy ismerős italautomata
ölel
és
ében
Száldobágyi Csaba verse legutóbb a Szöveten:
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Tóth Olivér Perselybordám Nincs kő mely tovább törik mint a szív és jobban ég Szerelemétől vak köd vakít mint testhélium a lelket Az elodázhatatlan amelyre esküdött ellenszegül ím A létezhetetlen amiben élni kényszerülsz porpalota Füvek…
Pusztaság, meleg szellő, verőfény, szürke homokban lábnyomok. Ösvényt keres, de a horizont alacsony. A levegő száraz, a Nap vakít. Elfojtják a hangot a fények. Az égboltra tekint, onnan kér segítséget. Néma madarak gyér raja villan,…
Ha a semmi vékonyka ágára / merészkedik / a költő, / nem hajlik meg alatta az ág,