Home / Vers / Ádám Tamás: Hidak

Hidak

Ádám Tamás

Ha nincs folyó, helyettesíthető mással;
testem a búzaföldeken jó lesz országhatárnak.
Gondoltam elszántan, ragyogással. Kamaszként
sarokvasakat szaggat az ember, keresi a kitörési
pontokat, lázad. Ilyenkor mellünkből virág nő,
hosszú hajunkat szivárvány pántja fogja össze.
 
Nekidőlünk a szélnek, felfejtünk titkokat, bokorszoknyák alá
nézünk. Álmodunk, erőt mutatunk, honvágyunk erősödik
levegőtlen szobánkban. Elbitangolunk. Elbizonytalanodunk,
amikor tudatosul bennünk, hogy néha csak a fecskék
vizsgáznak jelesre hazaszeretetből. Zsebünkbe gyűrjük
barátunk képét, ő az, aki híd nélkül is átment. Utána
indulnak a szavak, hogy aztán megpihenjenek
 a sárguló papíron.
 
Mégis szuszog folyó a közelben, hol megindul, hol alig
vánszorog, kimosott gyökerek közé márnák szorulnak.
Térdig ér a víz, két lépés után elmerülsz. Valamikor, júniusban
nagybajszú emberek hosszú folyosón andalogtak,
s rögzítették, hogy az Ipoly hajózható. Ennek ellentmond
a helyzet. Csak a víz közepén húzott határ bizonyos.
Áthatolhatatlannak hitt láthatatlan szögesdrót. Ösztöneid
irányítanak, dacosan megérinted a túlsó partot, az agyagos
föld ugyanolyan ízű, mint emitt. Egy haza ez.
 
Költöző madarak lépegetnek homlokunk szántóföldjén,
karmuk felszaggatja a határ csöndjét. Forr a nyár.
Halkul a szitakötő rotorja. Lepkéket kergetünk a réten,
darazsakat lapít meztelen talpunk, villan az ég vakuja,
megmaradnak legyintéseink. Nyüzsög az ecetes hangyaboly.
Felfedező útra indulunk, gyakoroljuk a kutyaúszást.
A roncsolt híd csonkjai őrt állnak, mint szuronyos csendőrök
halálos ütések előtt. Alámerülünk, megfáradt aknát találunk
az iszapban, besül a gyújtószerkezet.
 
Határvadászok vágtatnak, nyergük alatt hús puhul. Szabdalt
családok merészebb tagjai titokban átgyalogolnak a folyón,
testvért ölelnek, szeretnek. Nagy nehezen otthonról hazaérnek.
Bujdosnak és menekülnek. Vadvirágot szaggatnak szerelmüknek.
Sose hinnék, hogy egyszer majd itt is hidak nőnek. Hogy
a hídépítők negyven év szabadság után visszatérnek.
Kétség akad bőven: kompországba minek egyáltalán híd?
 
Míg alszanak a parti fűzek, megmásszuk az éj falát. Elmélkedünk,
az elherdált szabadságra gondolunk. A távolban karcsú fahidat látunk,
szomorúan sétál rajta Fráter Erzsike, patakból iszik, ha inni kell.
Mélabút hoz a szél szüntelen, majd minden megváltozik, daru az égen
és idelenn. Híd épül az Ipolyon. Szabó Lőrinc tücsökjei arrébb vándorolnak,
a zaj időleges. Szürreális az alkony, a beton szép most, gyönyörű.
Az avatóünnepségre pezsgő helyett cseviccét merítenek.
Kinyílik a virág, száraz lábbal átmegyek, Európában várnak macskagyökerek,
 
pipacsok, leanderek. Elindulnak a szavak is, hogy aztán a határ túloldalán sárguló réten megpihenjenek, kultúrák simulnak egymáshoz, alig hisszük,
hogy ez megtörténhetett. Fentebb is nőnek új hidak, barátságosak,
kerülőket nyesnek. A kanyargó folyóban csuka vadászik,
egy uszadékfán madár énekel, szorítom a palackpostát, inkább
átviszem az üzenetet: hogy várni érdemes. Kopog az eső a lapuleveleken,
hajnalban útra kelünk, zsebünkben visszük, hozzuk a reményt.
A lélegző hidakban ritkán csalódunk, enyhítik a bezártság érzetét.
 

Ádám Tamás legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük