Mintha képzeletben a fehér hó száll,
S nyárból üzenne tél fagy levele. –
Nap nagy éter kihalt mezőin kószál,
Hegyen túl, azt kiáltják: – le vele!
Majd, magához magasra emel az Úr,
Fák, a fénymagot épp úgy mindétig.
Feletted csend, még ringató az azúr,
Színt adó tintánk mély tengert kékít.
Lelkek szétrebbenő fénypora virraszt,
Hattyút hattyúdala, és ahogy mindazt,
Kereszten vér, s a címerekben moha.
Véges szép szemeinkre végtelent hint,
Semmi a pillanat, és mégis több mint
Az Örökké, – s kevesebb, mint a Soha!
Balajthy Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
