Tizennégy pár ló volt, ez ugyanannyi olyan fogatot jelent, amelyik nem grófkisasszonyokat hurcol a masamódhoz, hanem az erdőből fuvarozza ki úttalan-utakon a temérdek fát a vasúthoz. Annyi volt a javítani való, hogy a direktor eldöntötte, saját bognárműhely kell. Nem érnek rá kivárni, ameddig a falusi mester sorra keríti őket. A fatelepnél megfelezték a raktárt, az asztalos Kemler és a kovácsműhely közé beköltözött a bognár. Először csak a szerszámok. Szellőről vették meg a kitelepített sváb minden eszközét, amire eddig a szomszédja vigyázott, hogy szét ne hordják. Iparost jóval nehezebb volt találni, végül felvették a falubeli embert, aki eddig ide-oda besegített, állandóra nem alkalmazta senki, ezért arra sem akadt lehetősége, hogy saját műhelyt nyisson. Epilepsziás volt, nem rendszeresen, de ha valami váratlan helyzet elé állítódott, elkapta a roham. Ilyenkor a hátára esett és rángatózott, olyan szemeket meresztett, mint egy varázsló és kis hab jelent meg a szája szélén. Mindenki, aki látta, szentül meg volt győződve, hogy még kettőt rúg és elindul a Szent Péterrel beszélgetni. A két vonaglás éppen mindig megvolt, de utána feltápászkodott, leporolta a nadrágját, összeszedte a zsebéből kihullott ácsceruzát, colstokot, dóznit, megtörölte a száját, köpött egyet, aztán ment a dolgára.
Amikor beindult a műhely, először az derült ki, hogy a német azért a gyalukból elvitt magával annyit, ami befért a nehéz csomagjába. Ez a reménye maradt: ameddig dolgozni tud, éhen csak nem vész. Egyébként meg, tudta, mindkét SS-katona fia túlélte a háborút. Brit fogságba estek és Angliában dolgoznak, még valami kevés fizetést is kapnak.
Később az is kiderült, hogy jól választottak. Az ember értette a szakmát, hamar rájött, hogy mit is akarnak tőle. Kifigyelte, hogy mik a leggyakoribb javítani valók, elkezdett előre dolgozni. Fél évébe telt, amíg azonnal tudott rudakat, oldalakat, sőt, kerekeket adni. Nem kellett arra várni, hogy valahogyan, sebtében összetákolja a romokat. Ehhez persze az is kellett, hogy naponta átnézze, milyen anyag keveredett be a telepre. A neki tetszőket kék festékkel megszámozta.Amikor észrevette, hogy akár egy is hiányzik a választottak közül, azonnal felpattant harmincas éveit taposó biciklijére. A jármű ülésén barna svájcisapka pótolta az eredeti borítást, hátsó kerekén kétoldalt egykor színes háló feszült, de még így is tanácsos volt a nadrágszárat ruhacsipesszel rögzíteni. Felment panaszkodni az irodába. A direktor felült a laptikájára, a telepen az első öt embert, akivel találkozott, lehordta a sárga földig, mert át merték engedni a pótolhatatlan rönköt a gatteron. A fűrészesek ezért eleinte úgy néztek a bognárra, mint az utálatosképre, idővel megígérték neki, hogy kesztyűt húznak és elvégeznek rajta bizonyos műveletet, amiben, legalábbis ebben a formájában, nem talál majd nagy gyönyörűséget. De hamarosan mindenki rájött, hogy otthon is mennek tönkre dolgok, tragacs kereke, szénarács, tyúklétra, szecskavágó vályúja. Elkezdték a sok vacakot az alkalomhoz illően, fapofával a bognárhoz hordani. Sohasem ingyen, de gyorsan és pontosan mindent helyrepofozott.
Ettől kezdve nem hiányzott számozott rönk, fagyártmány fa. Két-három hetente, amikor összejött, felvágták neki a matériát, ahogy kérte. A ritkán látható szilekből kerékagy, lőcs, saroglya anyag lett, a szebb kőriseket sem hagyta veszni, akác is kellett a küllőkhöz. Néha egy-egy csert is felszeleteltek, utálták a szagát. Abból is agy készül, nem elég a szil, kevés is van belőle, és az erdészek sem vetik meg az abból készült bútorokat. A néhány bekeveredett eperfa darabról mindig azt mondta, hogy talpnak való, de csak tükrös pálinkáshordó dongát hasogatott belőlük.
Amikor még az elején a fűrészesek ezzel-azzal fenyegették, nem kapott rohamot, fel volt rá készülve, hogy ezek nem fogják imába foglalni a nevét. Amikor a direktor durábel bakancsával betoppant a műhelybe, és értesítette a negyven forintos fizetésemelésről, rögtön hanyatt esett, ez váratlanul érte.
Az igazgató pedig azon lepődött meg a karácsony előtti napon, hogy a postás fia rohanvást hozta a táviratot, a tízes busszal érkezik a munkavédelmi felügyelő, aki általános és jól megérdemelt közutálatnak örvendett, annak ellenére, hogy nő volt az eszemadta. Mindennek tetejébe azt kérte, hogy személyesen ő vezesse végig a telepen. A karbantartó műhelyeket is szeretné látni. A szán már befogva, lovak a pokróc alatt, kicsit szállingózott a hó. Vadászni ment volna, ha az asszony nem dugja el úgy a báránybőr lábzsákot, hogy fél órát kellett keresni; akkor már kint lennének. A gyerek valaki másnak adta volna a táviratot, valami úgyis történt volna, ő pedig szarvast lőtt volna. Legalább a telepig szánkóval ment, eligazította az embereket, hogy tudja, nehezükre esik, de a következő pár órában próbáljanak észnél lenni. A tobogánt visszaküldte a buszmegállóhoz, a felügyelők gyöngye majd elájult a gyönyörűségtől. A kocsis, szabadfogású birkózásra emlékeztető mozdulatsort követően, még a lábzsákot is ráfeszegette, gőzfürdőre emlékeztető meleg uralkodott benne, a nőnek már a száján volt, hogy le van szarva az a redvás fűrésztelep, inkább siklana a szikrázó havon, de elszégyellte magát.
A bognár érdeklődve szemlélte, hogy a rettegett nőszemély és a főnök bemennek a deszkametszőbe. Azt már nem láthatta, hogy kezdetben minden fényesen ment, védőkesztyű, bakancs mindenkin. A felügyelő egyébként is jóindulattal szemlélte a világot a szánkózás miatt. Aztán egyszer csak felvágódott a gatter pincéjének ajtaja, és egyesével kirepült rajta három akkurátusan megtöltött fűrészporos zsák, majd kimászott valami, feltehetőleg ember, de a rajta felhalmozódott por miatt biztosat nem lehetett mondani. Rázogatta magát, mint a kutyák, amikor vizesek, csípte a nyakát a bükk pora. Üzem közben, a járó lapos szíj alól kotorászta ki a füstölésre szánt kincset. Az ellenőrt az ájulás környékezte, azonnal leállíttatta a masinát és személyesen győződött meg róla, hogy van-e még valaki életveszélyben az aknában. Amikor előkerült, elővette a noteszát és jegyzetelni kezdett. Közben az élezőnek feltűnt a nagy csend, kíváncsian kimerészkedett a műhelyéből. Olyan elegánsan szívta a cigarettáját, mint a francia filmek szívtipró hősei, ami persze feltűnt a zord valóság részleteinek papírra vetése közben is. Az újabb fejezet a dohányzó szaktárs ötven forintos büntetését tartalmazta. Némi meglepetésre az ember jól érthetően közölte, hogy ő ugyan egy szál Kossuth miatt ennyit nem fizet, inkább leüli. Olyan csend lett, mint amikor Júlia rájött, hogy Rómeó, ha tetszik, ha nem, egy galád Montague. A direktor vontatta le a hajót a zátonyról, javasolta, hogy ezeket a tűhegynyi véleménykülönbségeket majd a jegyzőkönyv rögzítése idején tisztázzák inkább, ideje lenne útba ejteni a kiszolgáló műhelyeket.
A bognár ezúttal is figyelt, még látta, hogy a bizottság belöki a kovácsműhely ajtaját. A következő pár percre nem emlékezett, arra eszmélt, hogy nyílik az ajtó, ő pedig a faeszterga alatt fekszik a forgácsban, habzó szájjal, eléggé dicstelen állapotban. Úgy döntött, nem kászálódik fel, így marad, hátha elmennek. Nem ez történt, a revizorból előtört az aggódó nő, ráborult, hogy szívhangot kutasson. A bognár, mielőtt még szájon keresztül élesztgetni kezdi, mindenáron meg akarta nyugtatni. E világon való létének bizonyítására azt találta a legalkalmasabbnak, hogy bal kezének mutató és középső ujjával az életmentő felé bökött és annyit mondott, „baó”.
Órákon át írták a jegyzőkönyvet, a távozó vendég nem integetett a busz ablakából. A direktor várt tíz percet, közben arról fantáziált, hogy Aretha Franklin énekel neki, ettől el szokott múlni a mérge. A bognárműhely ajtaját mégis úgy szakította fel, mintha a viking Ragnar kérne sajátságosan bebocsájtást. Sziszegve kérdezte, hogy most mi a rongyba tekert ló alkatrészt csináljon a tréfás kedvű kézművessel. A „Főnök, ha gondolja, vágjon pofán!” választól sem higgadt le. Inkább úgy döntött, hogy visszavonja a beígért kiemelt béremelést.
A bognárt ez váratlanul érte!
Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?