hátam mögött a nap
       olvadéka
                   aranyfolyása
nem gondolhattam másra
       magamban vártalak
                   kevéske lélekmaradékra
ám a valóság elszakadt pántja
       zuhant mint egy tégla
                   s roppant mint a főzetlen kása
álomba alélva
       hogy lehetnék nélküled Isten mása
                   bomlásom nyomán a világra
mi marad
 
föld fölött elszórtan
       az összekapcsolt szóban
                   testet öltött sóhajok súlya alatt
anyátlan vergődök
       akár a körém vont ősködök
                   a bőr alól felfakadó kómában
visszaszerzek valamit
       ami még éppen köszöni:
                   jól van
belőlem mégis kiöli
       az öröknek vélt pillanatnyit
                   amelyben önnön valódban
egyszer megláttalak
 
több se kell a homály
       távozásához
                   egyetlen pillanatnál
de ha a sánc áll
       s engem
                   mögéje ragasztott a pátosz
melyet magammal szemben
       megengedtem
                   hiába intonál
a nyelvem szebben
       az is elmúlást hoz
                   amit általad
kifejezhettem