Csendes este volt, a szavak rejtekben őrizték a múló pillanatokat.
Halkuló lélegzeted mellett néma hangom imájával őrködtem.
A gondolataim kuszálódtak, kisimultak, újra összefonódtak. A teljes kép bevonata nem volt ép, itt-ott megpattant. A hajszálnyi repedések mentén apró részletek bontakoztak, hogy aztán ismét összeolvadjanak az egésszé. A kép nem hullhatott szét, hiszen benne volt mindenkori lényed és lényeged, ami összetartotta.
Kettőnk közös lényege akkor kezdődött, amikor elsőszülött gyermekedként vártál. Bizonyossággal érezted, hogy kislányod születik majd, s a nevemet éppoly bizonyossággal kiválasztottad.
Miután megérkeztem, a kezdet kezdetétől fogva mindig pontosan ráéreztél mit kell tenned, hogy egy rúgkapáló gombolyag a lehető legjobban érezze magát az „új világban”, akár egészséges, akár betegség gyötri. Ha délutáni álmomból morcosan hunyorogva ébredtem, felvettél, magasra emeltél, egy vonalba az arcoddal, a tekintetünk találkozott, s a mosolyod kibontotta az enyémet is.
Alig pár éves gyermekként megéreztem és megértettem, hogy melletted mindig biztonságban leszek, mert feltétel nélküli szereteted megingathatatlan, sziklaszilárd, őrző-óvó védelem volt, olyan erő, ami a csetlő-botló útkeresés idején segített helyes irányba indulni.
Húgom érkezése csak megerősítette a kapcsolatok értékét, amelyek között az összetartozás, az odafigyelés, a segítőkészség, a támogatás és az ezeket mozgató szeretet működött.
Közösség voltunk, akik a helyenként és időnként felmerülő nehézségeket együttesen meg tudtuk oldani.
Teltek-múltak az évek. A kisgyermekkort követte az óvoda, az iskolák és lassan a felnőtté válás időszaka.
A biztonság bátorított, és ez a körülmény emlékezetesen szép és sikeres éveket eredményezett.
Múlhatatlanul öröm volt gyermeknek lenni, majd magunknak is anyává válni, mert nagymama-léted talán még fokozottabban sugározta unokáid felé a szívközeli és szívmeleg érzéseket.
Aztán a múló idővel lassan-lassan a család fogyatkozni kezdett. Egyesek végleg átköltöztek az örökkévalóságba, másokat az idők szava kényszerített idegen környezetbe, de bárhogyan is történt, – így vagy úgy –, minden távozás megsebezte a lelked, amit nyomon követett a testi legyengülés.
Lámpás, mécses, zsarátnok voltál-e, de örökösen fényt és meleget sugárzó forrás, aki a hamu alatt hamvadó parázsból is tüzet tudott szítani és a szeretet lángját továbbította a rászorulóknak.
Azon az utolsó estén elrebbent egy sóhaj, amit nem követett több. Pedig vártam, reméltem, hogy csak egy pillanatnyi szünet, egy kis pihenés. Hiába várakoztam. Önkéntelenül az órára néztem. Fél nyolc volt.
Az éjjelilámpa ernyős fénye tompán világolt, s csak a csend lett áthatóbb.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg elkezdtem halkan rendezgetni mindazt, amit ilyenkor szokás.
Hajnalig maradtunk együtt. Amikor elhagytad a szobát, minden üres lett és üres maradt akkor is, amikor a részvétnyilvánítók gyülekezni kezdtek.
Utolsó utadon magas, csillogó hóban kísértünk, s közben arra gondoltam: ez a tiszta fehér palást méltó hozzád. Kár, hogy nem nyílnak rajta hófehér virágok…
Ma ilyen virágokkal szeretném beszórni az emlékedet, „Örökre szép” …
Már tizenhárom éve… 2012. február 4…
Nagyon hiányzol…
Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?