Az éj szélén ül a vén hölgy és ásít,
egy felhőt magára húz takarónak.
Hideg van, fázik és rosszul zár az ablak.
Álmában langy eső esik, a szelíd

szélben a tavasz lassan  kivirágzik.
Az égen ezerszín  színek szikráznak,
s mint jó gazdák a  csillagbarázdákat,
vigyázzák az éji lámpás álmait.

A telihold álmában mosolyog,
míg fényével földre írja e verset,
tudja, hogy elavult, mégis boldog,
hogy vénségéből ennyire tellett.
Van, hogy nem rímtelenek a versek
és önmaguktól életre kelnek.