Ocsovai Ferenc
Ocsovai Ferenc
Állatkerti emlék
Most volt tavaly augusztus, amikor vártam
rád a troli megállójában és itt voltam veled.
Akkor még fogalmam sem volt róla, mitől
szenvedsz úgy és, hogy élni úgy fáj neked
és vidám bakfis-lényed estélyként leplezi,
hogy kis szívedben fojtogató kísértet bánt.
Gyorsan megbeszéltük, hogy mindkettőnk
kedvenc állata a barátságos, jámbor elefánt,
meg azt is, hogy vad krokodilokkal álmodsz
néha és állkapcsuk milyen ijesztően hatalmas,
amíg összebújva néztük, mint élvezi kellemes
rabságát a sok fóka, pelikán, kenguru, szarvas,
sőt, még arra is rávettél, hogy a ronda tarvarjak
és dögevők ketrecébe menjünk, bár azért féltem,
amikor a leláncolt kondort megpillantottam,
ahogy gubbasztva bámul engem a kerítésen,
de nem volt többé visszaút, még akkor sem,
ha Prométheuszként féltettem tőle a májam,
majd felkapaszkodtunk a híres Nagysziklára
és úgy gyönyörködtünk a pesti panorámában,
miközben csókok és titkok finom násztáncát
adtuk egymásnak lágyan suttogva odafent át.
Reméltem, hogy mint egy oroszlánkölyköt,
hazaviszel és örökbefogadsz, mert csupán
szelíd, igaz és jó akartam lenni tehozzád
és az érzéseimet megvallani neked végre
a Feneketlen-tónál vagy a Gellérthegyen,
de végül mindez egy pajta mellett történt,
nem valamiféle klisés, romantikus helyen,
amiket én jobban szeretek, de benned
az orrszarvú bőrét magára húzó lélek
nem hagyta, hogy naiv tündérmesévé
tisztuljon a testedben munkáló méreg,
én pedig szentül hittem, hogy valamit
én csinálok rosszul, hiszen te boldog
szeretnél bizonyára lenni. Vakságom
eltakarta előlem a nyilvánvaló foltot,
amely megpecsételte angyali dühödet,
mert elméd kifutójában ocsmány állatnak
láttál te minden férfit: szépet, ifjat, öreget.
Imént kocogtam el itt a Széchenyi-fürdő mellett
s eszembe jutott, hogy másik nő is volt a képben;
már ismertelek, de nem szerettél valójában engem,
ezért őt ölelgettem órákon át a gyógymedencében,
bár jól tudtam, hogy ilyen rafinált boszorkánnyal,
mint ő volt, Kirké disznajaként jövőm nem lesz
és ha ajkam őt is csókolta: mégis eldőlt,
hogy kedvesemül nekem csakis te kellesz,
noha semmitől sem engedett fel arcod mögül
a fagy és hamis árnyékot vetített rám szemed,
én pedig csak sejtettem még: üde meztelenséged
mellett fekete ruhád magába súlyos gyászt temet,
de így is szárnyaltam volna veled a magasban,
mint a marabuk, egymás faágán pihenve meg,
most pedig, mintha csak áttelelt volna bennünk
a vágy valahol, míg a gólyaröptű tavasz közeleg:
visszakívánkozom azokra a mámoros estékre
a Kopaszi-gátnál és a bűbájos Margitszigeten,
bár tudom, hogy jobb volt ez így s maradjunk
inkább két rácsok mögé zárt, sértődött idegen,
mígnem a Liget alkonyi homályában megállva
eszembe jut, hogy semmilyen varázslat nem
olvasztja fel többé ezt a kővé dermedt álmot.
Könnyezve nézem az állatkert bejáratánál
a két szemben álló, szétszakított elefántot.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?