Erdei Péter

Életfűszerem
(Ras el hanout)

Szerte emlékeim,
mint száradó rózsaszirmok,
miket felkapott a szél
majd elhagyott,
s most hevernek szanaszét,
díszítik kertem zöld gyepét,
lila, sárga, vörös pöttyök,
egész életemben őket keresem,
van mit megtalálok, van amit nem.
Édesgyökér és kömény ők
az életfűszerembe.

Gyermekkorom szirmait
szinte hiába keresem,
messzire hordta a szél,
még felsejlik néhány
túl az emlékkerítésen,
egy távoli bokor alján,
az idő cipőjére tapadt
az meg lerázta magáról –
messze megyek utánuk,
menteni ami megmaradt
az apró darabokból.
Gyömbér és galangál ők
az életfűszerembe.

Kertemhez közelebb,
egyre épebbek,
ők az elmúlt, ifjúkori szegénység,
mennyi szép, szabad emlék,
rózsabimbó, levendula közé
mint titkos összetevő
szerecsendió és virága
keveredett,
óvatosan nehogy sok legyen.
Kurkuma és fahéj ők
az életfűszerembe.

Legszebb emlékeim
rózsaszirmaiból
sokkal több kellene
mint amennyi van
amiből meg sok van
az inkább értéktelen –
így írta a sors az életem.
Boldog voltam benne, bár a részt
inkább láttam , mint az egészt.
Fekete bors és kardamom ők
az életfűszerembe.

Kőmozsárba tett az élet
megtanultam a betegséget,
összetört, száraz péppé dörzsölt,
kezében pörgött a pisztillus.
Szakadt szélű szirmok,
halálra van oly sok ok –
s én a vesztésre jelölt
gyűjtöm emlékeim
s mindet szépen elteszem,
versekké őrlöm
az életfűszerembe.