Ocsovai Ferenc
Két szék
Jó magyar szokás szerint zúdul rám a kétkedők hada,
hogy a versírás mire való és tulajdonképpen micsoda,
meg különben is, ilyenekkel csak éhen halni lehet
és ha még zenélsz is, nahát: ilyen egy kolduséletet,
úgyhogy törődjek bele, ez keveseknél működik csak,
de az ember bankszámláján túl nagy pénzt nem hagy,
meg amúgy is, így nem fogom elérni sosem célomat,
mert biza’ nem lehet megülni egy fenékkel két lovat.
Bármely úton indulok el, tudom, úgyis pokolra jutok;
én vagyok mindig a fekete bárány s az akaratos tulok,
aki Sziszüphoszként görgeti kőszikláját s be nem látja,
hogy a pannon ugart Don Quijote vén gebéjeként járja
és ha kapok végül némi semmit, hát azt is kenyér nélkül,
hisz’ nem látom be, hogy a Siker bordélykirakatba készül,
de amíg céda mámorára vágyom s egyre fogynak a napok:
én a hátsó sorban, felemelt karral ülve csöndben maradok.
Mint Atlasz két kanyonfal között, billegve tartom magam;
Magyarország, mi nyugattól keletre, kelettől nyugatra van,
míg énekem a közönség szemében gyatra öszvér-megoldás,
szavam pedig a rétre száműzött, napszámban tartott kondás,
akinek tarisznyájába néha raknak azért, hogy legyen kedve
továbbra is a bőrével játszva élni disznók közt elmerengve,
amíg lenn a völgyben, a falusiak nem értik, hol van itt baj
azzal, hogy sok agyondíjazott aggastyán és celeb-nyikhaj
mondja meg, hogy ,,most ez a divat, birkák, így majd jó lesz”,
habár mélyebben úszik már a józan értelem, mint a Loch Ness,
mert néhány szottyadt öreg s önfényező pózer ragacsos karma
telepszik rá mindenkire, ki az átlagnál kicsivel többet akarna,
hogy rögtön elmagyarázzák odahajolva, mint a kisgyereknek,
miért tudják jobban nálad, hogy nem fog kelleni a tömegnek,
amit csinálsz; ám ha le is térdeltettek, meg még nem törtem –
lelkem nem szállt még az égbe és testem sincs még földben.
Ahogy Munkácsy mester azt olyan szépen megfestette:
most is önnön siralomházunkban tépelődve, szenvedve
várjuk egyre, hogy legyünk túl valahogyan az egészen,
bár senki sem ámul azon a hajszálnyi, égető napfényen,
amely a rácsok közül kúszik be cserfesen a sötétségbe
majd a remény sugarát hinti rá a búslakodó olajképre,
noha sokan mondják: a harcot már akkor elvesztettük,
amikor a pusztát hátrahagyva a Kárpátok közé jöttünk.
Meddig lehet vajon, mint a gombolyagot, visszafejteni
nemzedékek hosszú során át és a halottainkat felkelteni,
hogy megértsük, mi indította el egykor a súlyos lavinát;
hogy miért kezdte el egyik-másik apa gyötörni a fiát,
az pedig szintén önnön utódját és hány elrontott élet
vonala rajzolja ki az arcunknak hazudott tükörképet?
Talán volt nekem is ősöm, aki a hegyek ölén játszott
egy kis tót falucskában lurkóként és diófára mászott,
de leesett onnan s mindörökre kifordult helyéről bokája,
vagy volt egy besorozott, ifjú legény, akinek ellőtt lába
miatt lett nyomorult a sorsa vagy árva kislány volt ott,
akivel iszonyú dolgot tettek és akit a világ megrontott,
vagy egy lángész, kinek sohasem volt megértő társa,
ők pedig mind továbbgörgették a hömpölygő Létárba
a maguk könnyeit: ki másokat, ki önmagát gyilkolva
napról napra, mígnem nyugtalanul szálltak a sírokba.
Látom és érzem, hogy ez a tengernyi bűn s kín átfolyik
rajtam is, így portrémról a sok élénk szín egyre elkopik
s ha nincs is hozzá már közöm és nem tudom, mi az oka;
akkor is fog az átok és nagyot csap hátamra véres ostora,
ahogy lassan mind a végtelen Megszokás foglyai leszünk
és addig mélázunk, mígnem két szék közt a pad alá esünk,
majd így nézzük egymást: ingerülten, közönnyel és bután –
secko jedno, mint eleim mondták s nyúltak a stampó után.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?