Nagy Csaba

[Amin senki se nevet…]

Itt ülök, megint,
a szoba négy fala úgy szorít,
mint egy részeg emlék hajnalban.
A villanykörte zizeg,
mintha mondani akarna valamit,
de én már rég nem hallgatok senkire.

A nő, aki tegnap itt volt,
most csak a cigifüst helyén kering,
elment – vagy én zavartam el,
mindegy, ugyanaz.

Van egy kutyám, de ő is elkerül.
Van egy tükör, de már nem nézek bele.
mit mutatna? ugyanazt a krumpliorrú,
félig ember, félig árnyék figurát,
akit senki se hív meg vacsorára.

Néha becsoszog a postás,
dob valami csekket,
meg egy szórólapot a boldogságról.
Kidobom.

Az este úgy kúszik be,
mint a másnaposság,
lassan, de biztosan
kitölti a réseket bennem.

Akkor rágyújtok
megint,
és várom, hogy a magány
koccintson velem
egy újabb elvesztegetett nappal.

Te ismered ezt, igaz?
a csend túl hangos,
a múlt túl hosszú,
a jövő meg valami olcsó tréfa,
amin senki se nevet.