A világ előbb érkezik hozzánk,
mint a felismerés,
előbb rebben a fény,
mint hogy megértenénk.
Aztán megnevezem a pillanatot,
mit maga után hátrahagyott –
s ahogy kimondom,
tovarebben
a mindig érinthetetlen…
(Stonawski Tamás: Pillanat-pillangó)
A festő, grafikus, fizikatanár és nem utolsó sorban vizuális- és környezetkultúrából is diplomát szerző Stonawski Tamás igazi polihisztor, hiszen a felsoroltak mellett zeneszerzéssel is foglalkozik, s mindemellett kitűnő versekkel örvendezteti meg olvasóit. Legújabb kötete a Föld alatti csillagok – Turai Kamil előszavával – a Cédrus Művészeti Alapítvány egyik legújabb kiadványa.
Már előző kötete, a Levegőóceán is, ahogy a Napút online felületén található ajánlásában olvashatjuk, a fizika és a líra határvonalán hívja fel figyelmünket a valóság mögötti mélyebb igazságokra.
Az előző kötet ismeretében úgy vélem, az új versgyűjtemény lét és lényeg együttesében az aktuális lét és a lehetőség szerinti lét kérdéseivel foglalkozik. Ebben a lírai kalandtúrában a szerző kiemeli tér és idő kontinuitásában, hogy a történeti lét egzisztenciájával az ember már bele van vonva a világ történetébe.
Fizikusként Stonawski Tamás nyilvánvalóan jól ismeri Stephen Hawking térről és időről szóló véleményét, így nem véletlen, hogy az Időbélyegek című első ciklus alcímében kiemeli: Az idő mindent beleír a levegőbe, amit elfelejtenénk. A nyitóvers érezteti velünk, hogy mindenkor tér és idő csapdájában vergődünk, összefüggéseket keresünk emlékek, látványok, jelenségek felidézésével, de vajon kapunk-e választ arra, hogy vajon megtalálhatja helyét az ember az ’ideiglenes ittlét’ állapotában. A Nincs időm kételyek sorozatát idézi fel: A percmutatók élesek-e? / Az üveg mögött pára: / az idő lehelete…A fénytörés is hazug: / elmúlt már, / vagy ezután?
Végesség és végtelenség, időbeliség és feltételezett örökkévalóság bizonytalanságában nagyon kicsinek érezheti magát az ember. Az Időbélyegek opusai igazán szemléletesen utalnak a problémákra; az ember félelmében fordul az idő-praktikákhoz, folyamatosan mantrázza az életmenetét meghatározó eseményeket, talán azért, hogy erőt merítsen belőle. A bizonytalanság parazita módjára azonban mindvégig bennünk marad, közben folyamatosan úgy érezzük, hogy valamiről mindig lemaradunk. Minden apró mulasztás / egy nagyobb szívdobbanás, / de ezt már nem is / tartom számon.
A szerző olvasatában ’tesztoszteronszagú dicsőségért’ harcol az ember, dolgozik benne az életmegváltoztatás szándéka, az elismertség iránti vágyódása. Mozgatjuk fantáziánkat, képeket alkotunk a bekövetkező lehetőségekről, az idő kapuján azonban soha nem léphetünk túl. Ahogy egy frappáns mondás összegzi: Az idő nekünk dolgozik, de magas az órabére.
Az időt nem ábrázolhatjuk úgy, hogy egy lineáris vonal legyen, aminek mentén rendszert viszünk életünkbe. Sokszor panaszoljuk, hogy az élet rövidnek tűnik, de vannak benne elviselhetetlenül hosszú szakaszok. Legjobb elfogadnunk Müller Péter egy tanácsát: Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll, hanem ami bölcsen változik vele.
Ugyanakkor a valóság elutasítása a lehetőségek elutasítását is hordozza. Nem söpörhetjük szőnyeg alá vágyainkat és álmainkat, ezt hangsúlyozza Stonawski Tamás is egyik opusában. Sokszor babráltál / vágyaid kattogó biztosítékaival…de meggyőzni / máig nem tudtad / magad… mint pezsgőtabletta élei / úgy oldódunk fel mi is / közös emlékek szőttesébe / bújva.
Az önmegvalósítás pedig nem történhet meg válságok nélkül, van, hogy egyedül maradunk vagy elszigetelődünk, s számtalan esetben lehetünk saját szabadságvágyunk játékszerei is a közösségben való egymásrautaltságban.
A világ előbb érkezik hozzánk, / mint a felismerés – olvashatjuk a Pillanat-pillangó versüzenetében. Ez a kijelentés számomra Schopenhauer gondolatát idézi, mely szerint az ember nem akkor cselekszik, ha először megismer és utána akar, hanem ha eleve megismeri azt, amit akar.
Stonawski Tamás tudós ember, foglalkoztatja az univerzum szerkezete és keletkezése, az is felmerülhet benne, hogy az univerzum csak véges idő óta létezik, ismert számára a ’görbült tér’ fogalma is, mely okozója lehet annak, hogy a negyedik dimenziót nem érzékelhetjük. És talán Isten a világot az idővel együtt teremtette?! Számtalan megválasztatlan kérdéstől egyenes út vezet a múlandóság kínzó gondolatához. Nem álmodhatsz engem, / mondtad…a sóhajom meg / túl szűk lenne rád… de mondd, mi marad belőlem / ha az ébredés / már nem talál rám? Stonawski Tamás szabadversei folyamatosan ébren tartják az olvasót, a mesteri szövegalkotás egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmünket.
A következő ciklusban eljutunk a kapcsolatok mélységeinek feltárásához, az öregedés, a fizikai és mentális változásokra való reagálás teremti meg a költői reflexiókat, és a meditáció vonulatában elfogadjuk azt a lényeges gondolatot, mely szerint a köztünk feszülő csend is egy nyelv. Létérzékenység, létlényeg-értelmezés tölti ki a verssorokat; a költő az elmúlás mögötti ’életidegenséget’ igy szólaltatja meg az egyik opusban: Nem lehet, hogy csak / a múltunk csap / be, s dobál szét / minden tegnapot, / s utána jellemléktelen / történet marad?
A számunkra fontos embertársak, a közösség, a másképp gondolkodás sokszínűségében a helyes irányt kiválasztani nehéz, és igazán nagy teljesítmény, ha önmagunkat tudjuk adni egy olyan világban, mely szűntelenül átalakítani, átformálni akar bennünket mások igényei, elképzelései szerint. El kell fogadnunk, hogy életünk során nem tudunk mindenkinek mindvégig a rendelkezésére állni és a háttérbe visszavonulni sem szabad, csak azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Néha az élet nem hagyja, hogy megválaszd a küzdelmeidet. Csak a társaságodat, – vallja Fredrick Backman svéd író és blogger, és – maradéktalanul igaza van.
A világ azonban létküzdelmeink során számunkra is befogadható lehet, ehhez kér tanácsot a szerző úgy, hogy egyidejűleg szöveghálójába rejti a választ. … nyújtózkodva érjek / túl önmagamon, / táguljak / s hagyjam, Hogy belém költözzön / mindened, ami valaha volt? A beteljesedéshez pedig az eljátszott szerepek és a valóság összessimulása szükséges.
A harmadik ciklus gondolatmenetének szülőszobája már kitárult az előzőben, de ezek az opusok inkább ’sorsbeszéd’ jellegűek, mindig marad bennünk az értelmezés folyamatában valami emészthetetlen, ami egyfajta lehangoltságot generál a befogadóban; el kell fogadnia, hogy az éveket is bánatban számoljuk. Emlékeink hatalmas patchwork-darabjait felidézve eszembe jut Borisz Hrisztov bolgár szerző egy szívbe markoló háromsorosa a múlt eseményeinek felidézése kapcsán. Visszatért a fájdalom / és sokáig keringett ott, / ahol a beforrt seb volt.
Vajon sorsszerűen történnek a dolgok az ember életében, s a biológiai determinizmuson túl van valami külső hatalom, mely elrendezi az emberek életét? Miként befolyásolja sorsmenetünk alakíthatóságát az elérhető és az elérhetetlen együttállása. Ahogy Stonawski Tamás is ezen meditál, a következő gondolatok születnek elméjében az emberélet örökös kételkedéseire fókuszálva: Vajon mit remélhet / föld alatt csillagok / üresedő fényében – / hogy elérje őket? A lehetőségek pedig mindig korlátozottak, hiszen egy másik vers summázatából megtudjuk: A ki nem mondott, / elrejtett holnap – / ő az, / aki mindig / egy órával / előtted érkezik / aznap.
A költő tudja, a szavakból épített jelentéstartalmak átértékelődnek, néha újjászületnek, minden a választott és önként vagy kényszerűségből elfogadott sorsalakítás függvénye.
Stonawski Tamás intellektuális líráját töprengései, bölcseleti megközelítései teszik nagyon szerethetővé, versüzenetivel a kortárs költészet jeles képviselőjévé emelkedik. Jelen kötet esztétikai-filozófia tapasztalatok tárháza, lehetőség az önmegértéshez, hiszen a szerző szövegvilágában önmagunkat értjük meg létünk kontinuitásában. A szavakkal való építkezésben rejlő lehetőségek segítségével érték- és időszembesítő versek fogadnak bennünket, s értelmezésünk során megerősödhet bennünk a világ megtisztulásának lehetősége. Közben egyre inkább belátjuk, ha van legigazibb valóság, az a paradoxonokban található. A szerző poétikai üzenetét Sartre néhány gondolatával kívánom megerősíteni: Az élet a kétségbeesésen túli oldalon kezdődik…Mindig marad bennünk valami, amiről tudunk, de amiről soha nem beszélünk.
Stonawski Tamás: Föld alatti csillagok
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
Csontos Márta legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?