Bánfai Zsolt: Fényaláfutás. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025.

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok kiemelt alkotója, az Art’húr Irodalmi Kávéház kortárs költészet versrovatának szerkesztője. Verseit számos rangos irodalmi lapban olvashatjuk nyomtatásban és online egyaránt. Most, nem sokkal az ünnepi könyvhét előtt, szintén a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában, harmadik kötetével örvendeztette meg olvasóit.

    A Fényaláfutás 45 verse már az előző kötetekből megismert intellektuális, gondolati líra továbbfolytatása, ahol a költői én sajátos provokációjával a szerző tudatosan és tudattalanul is elmondja, önmagáért-létezőként az ember nem lehet egyszerre objektív és faktikus, de költészetével a valóság és a képzelet közötti ösvényen tud haladni, tapasztalatait analizálja és átértékeli, miközben időtlen vágyak kísérik. Közben arra is törekszik, hogy minden megélt pillanat a tapasztalatok dobozába kerüljön, s amikor megtörténik a létrétegek ’együttállása’, már az olvasó számára is világos; ideje már új lapokkal játszani.

    A költői üzenet pedig arra utal, hogy a ’fényaláfutás’, (mely olvasatomban inkább a megvilágosodás igényét és lehetőségét fejez ki), elkerülhetetlenül nyomot hagy a mindennapi életmenetben, átvilágítja a hagyományokat és a jelenkori történeteket befolyásoló irányvonalak mintázatát.  Ha H, R. Jauss német egyetemi tanár recepcióelméletére gondolunk, elfogadjuk, hogy az esztétikai tapasztalat az önmegértés módja, s a versvilág, mint megnyíló univerzum, nem marad idegen számunkra; önmagunkat értjük meg benne, miközben átlényegítjük létünk kontinuitásában az élmények befogadását.

    Bánfai Zsolt versvilágában olyan tartalmi mozzanatok határozzák meg az esztétikai minőséget, melyek morális, vallási állásfoglalásra késztetnek bennünket. A ’határok nélküli’ élettérben nem tudjuk hová vezet itt az út, kell-e még tovább / taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki, / aki egyet intve-csettintve szebb jövő ígér…Tényleg óriási önhittség kell / ahhoz, hogy lelket belegyűrjünk a testbe?

     Eddigi tapasztalataim alapján Bánfai Zsolt költészete egyfajta ’lírátlanító’ szövegépítő elvre épül, melyet a többértelműséget felszabadító nyelvjáték jellemez, nem idegen tőle a térben és időben elhelyezhető szövegek, impressziók kollázsszerű összeillesztése. És természetesen merít a hagyományok alakíthatóságából, melyet igazán szemléletesen fogalmaz meg A suhogás természetéről című versben. …hiányzik belőlük valami nemes, többrétegű, elegáns, /…ami emlékezik még / az itt töltött időre, mozdulataink igazságtalanságára…

     Valójában az emlékek átalakulnak, képlékennyé válnak, olykor igazán nehéz észrevennünk mennyi kitörölhetetlen foltot hagynak maguk mögött. A szavak hirtelen felbukkanásával a puszta hangzáson túl másfajta jelentéstartalmak születnek, s a költő olyankor a képszuggesztió védőbástyája mögé húzódik.

      A recepcióhoz beavatásra van szükség. Vajon sikerül-e a rítuson úgy részt venni, hogy az esemény megtörténtté teheti az értelmes létbe való beintegrálódást? A ’múlt ágyában’ az üresség elárasztja a tudatot; a tétovázás, a döntésképtelenség, a zavar, az el nem köteleződés ténye bizonytalanná, kételkedővé teszi az embert, így a szerző az új-szenzibilitás égisze alatt a hagyományos lírai szerep ’elvesztését’ követően így figyelmeztet bennünket: Zuhanunk, hát vigyázz…Sorsod nem nyílik az öröklétben, / Vesét vesztett csendben sarjad az idegenség…lobbants fényt színtelen homlokomra…

    Rabindranath Tagore azt vallja, hogy a költészet az élet legmélyebb megértése.  Miként valósul ez meg Bánfai Zsolt versvilágában? Az élmény-megjelenítés, az emlékfelidézés, a létértelmezés sajátos ötvözetével találkozunk nála, melyben a figyelem a létezők világának kölcsönhatására irányul. Az empirikus tények rögzítése keretet ad a verseknek. A szerző látszólag egyetlen dolgot jár körül, ha pusztán a címekre gondolunk (Katonák, Cédrus, Varjak, Raktár, Doboz stb.), de minden esetben a legyőző, az akadályoztató erő, a biztatás, a változtatás lehetőségének konglomerátuma valósul meg.  A világhelyzet-értelmezés nagyszerű példája a Szivárog című opus. A szerelő azt mondta, nincs itt semmi gond… Mert szivárgás az van, jóval nagyobb is a világban, mindenfelé… elillan az emberek minden maradványa is, kik mások kárára mindig és mindenhol istennek hitták magukat….

     Valójában a lírai én átfunkcionálása során az önlefokozás, a szerepvállalás nélküli beszéd igényével a versalkotási mód hagyományos, leíró jellege itt háttérbe szorul, a metaforikus szintér leginkább csak sejtet, az olvasónak kell megtalálni az üzenetet. A vershelyzet olykor a valóságot kicsit ’megzavaró’ töredékesebb szövegalkotás alkalmaz, így Bánfai Zsolt költészetében a neoavantgard szemléletmód is érvényesül., melynek hátterében a világ felfoghatatlan, a kaotikus rendszerekben céltalanul keresünk ismeretlen összefüggéseket, nincs hagyományos tér és időábrázolás sem, a tárgyias látványelemek is előtérbe kerülnek. Hallgatásunk vad angyala / meztelen csúszik a földháton, dülledt rögökön…segítsd gyámoltalan elődeidet, / sziklák alatt e nyirkos, mérget kortyoló / félemberi társulást….

      Plautust idézve megtanultuk, hogy ’ember embernek farkasa’, nem nőttünk fel, sokszor értelmetlen hiábavalóságokkal töltjük fel életéveinket; minden csupa megalkuvás, önmegértéshiány, félelem. A külsőről és a világról csak annyit, hogy delej…A félelem mindenhol rabokat szült…Kronosz mindig is csalt… a letapadt utazót újfent megvezette…

    Másfajta ’kulturális logika’ mentén kell haladunk, negatív ingerek sokasága kerít bennünket hatalmába. Pontosan ez hatja át a metamodern alkotástechnikát.  Ahogy Friedrich Schleiermacher német filozófus és teológus rámutatott kongenialitás-elméletében: az olvasó, a kritikus újrateremti a szerző pszichikumában lejátszódó szemantikai folyamatokat.

      Bánfai Zsolt költészete nem mindennapi mércével mérhető intellektuális líra, melyet az individuum rejtélyei kísérnek, ami olykor magyarázatra szorul, s a felismerés mindig az interszubjektív szituációban létezik. A másik másságának áthatolhatatlansága az idegenség és az ismerősség együttélésében villantja fel az emberiségtörténet buktatóit. Az ember ébren álmodik, de néha felocsúdik ebből az álomvilágból, s ráébred: zakatol rajta egy múltba rozsdált szerelvény / tudom, én húzom, tehervonat ez, / ki váltót állított/ előtte, rendre odalett.

    Mindig a másokkal való találkozásokban vonul végig az igazságtörténés a létrétegek közötti folyamatos átjárással. A Szobor című versből megtudhatjuk, hogyan villannak fel fortisszimóban az egyéni létbe zárás anomáliái, hiszen semmiképpen nem vonzó a szoborlétet meghatározó, határokkal ölelt szűkös tér.

    Bánfai Zsolt a tiszta költészet képviselője. Verseiből száműzi a vallomásosságot, a pontosan körülírt téma boncolgatása során is minden esetben behatol a mögöttes létrétegekbe. A tisztavers pedig sűrítettsége folytán aktív közreműködést kíván az olvasótól, akinek el kell tudni igazodni az elidegenítő effektusok között a bensőségesség időnkénti mellőzésével, értelmeznie kell a problémacentrumokat, s biztonságosan tájékozódni a dolgok dekompozíciója és rekompozíciója között. Ami igazán nagyszerűvé teszi ezeket a verseket; a szövegépítésen, a nyelvi kifejezőeszközök használatán alapul. Elmond valamit másként, amit már egyébként tudunk, s az új megközelítés új perspektívát nyit az értelmezéshez. Sartre találó gondolatai segíthetik az olvasót e különleges költői univerzum megértéséhez: Az élet a kétségbeesésen túli oldalon kezdődik…A szabadság pedig az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek.

Csontos Márta kritikája legutóbb a Szöveten:

Csontos Márta: Egy költői univerzum fénylenyomatai (Keresztes Margit: Pár csepp világmézért…)