Ocsovai Ferenc: Most még szép a nyár…

Most még szép a nyár. Most még a jóllakott
galambok tipegnek megannyi utcán és téren;
most még könnyű ruhákban csábítanak egyre
a nők és hullik le idomaikról minden szemérem,
a férfiember pedig szűz szerzetesnek érzi magát
a világ bordélyházában önkéntelenül cölibálva
s inkább menekülne vissza a meddő kísértések
elől kolostorcellájába vagy remetebarlangjába,
ha már nem tudja az incelkedést incselkedésre
cserélni és elérni a sok körülötte izzadó vágyat;
viszont most még szép a nyár és még bánatában
is, ha lassan körbenéz, valódi kincseket találhat,
mert most még ledéren mosolyognak a fiatalok
és kedélyesen csevegnek asztaluknál az öregek;
most még várnak a villamosra, buszra, metróra,
keverik a betont és ütik a deszkákba a szögeket;
most még futnak, olvasnak, sétálnak a parkban,
ahol párok bújnak össze titkon és csókot váltanak
vagy néznek egy filmet, amíg nyárfák hajladoznak,
hullámok és keblek ringanak, gyermekek játszanak,
kutyák csaholnak és labdák pattognak a járdán;
még zeng a tücsök a fűben és a kabóca az ágon,
még álmokat rejt az éjszaka bársonyos leple alatt
és még aranyport hint el az alkony a pesti láthatáron
az ég pedig felhőtlen s a zápor, ha jő is, hamar elillan
és még ha civakodunk is, csupán csöpp a tengerben,
mert ha nem is tökéletes minden, most még van;
most még nem a bombariadóra ébredünk minden
reggel és nem kell a föld alá bújni, ha az óránk üt;
most még nem kell attól tartani, hogy korom és füst
lepi el tekintetünket, alattuk pedig többé nap sem süt;
most még nem kell aggódni, hogy hajnalban felkelsz,
ma estére viszont már csak egy szétroncsolt húscafat
marad belőled, vagy, hogy kenyérért, borért, kéjért öl
a legjámborabb is és embernek lenned nem szabad
többé; most még nem tüzelnek rád a nyílt utcákon
s nem ütnek agyon csak úgy, mert miért ne lehetne;
még nem veszik el, ami a tiéd, nem robbantják rád
otthonod és nem vérre, sikolyra, könnyre, belekre
mered a homályos romok közt begyulladt szemed
és most még nem harckocsik taposnak át testeden
meg nem gránátok szakítják le arcod, karod, fejed;
még nem rakéták ördögi zaja tépi rongyosra a füled
s most még nem kell rettegned, hogy nincsen holnap;
hogy atomot dobnak ránk fentről a gyilkos angyalok;
hogy egy erőművet találat ér és a reaktormag leolvad,
és, hogy csonka, vézna élőholtak leszünk mind,
akiknek világa kívül-belül egy leégett téglagyár.
Talán nemsokára itt ez az új Végítélet, de nem
kell félni. Hiszen olyan szép most még a nyár.