Sziwery Balázs

Sötétségben

a kényszerkikapcsolások tizedik napján

Nézem, ahogy csendesedik el a világ.
Az utca túlsó oldalán már nincs áram.
Az utca túlsó oldalán már valakik fáznak.
Itt a csend, ott a pokróc ég.
Alatta lábak keresik egymást –
kell a melegség,
torz az éj.

Meggyújtjuk a gyűlölt gyertyát.
Harsány a parázs utolsó élete.
Odakint tombol a nyirkos sötétség –
gyertyaláng most a fény neve.

Látom anyám arcát.
Falra vetül, hitvány fénnyel,
torz szellemek játszadoznak körülötte.
Mosolyog. De nem látom a gyér fényben.
Csak tudom. Csak érzem.
Léptek sűrűjében levelek hullanak a falról.
Fekete tapéta málik le árnyából,
az éjsötét hús remegéséből,
az eltaposott világból.

Nem a sötét riaszt.
Emberibb méltóság arcom
fénytelen sziluettje ég.
Valaki voltam, a sötét előtt –
és ha visszajön a fény,
újra leszek valaki.

Aztán nálunk megjött az áram.
És valahol most kikapcsolják a fényt.