Nagy Csaba: [Nem hiába voltam…]

Ma reggel arra ébredtem,
hogy valahol bennem egy régi gyerek
még mindig számolja, hány év telt el,
és csodálkozik, hogy idáig eljutottunk.
 
Nem kérek sokat az időtől –
csak egy padot valahol egy csendes parkban,
ahová leülhetek megfogni a saját pulzusom,
hogy tudjam: még vagyok, még akarok lenni.
 
Az évek úgy simultak egymásra,
mint gyűrött inget kisimító kezek:
nem lettem szebb tőlük, csak ismerősebb
saját magamnak, mint egy rég hordott kabát.
 
Most, a születésnapomon,
nem nagy szavakat keresek, csak egy helyet
a mellkasomban annak a halk bizonyosságnak,
hogy nem hiába voltam eddig sem.