Köves István: Jóllakott táj – Képkivágás

Köves István

JÓLLAKOTT TÁJ – KÉPKIVÁGÁS

Akár egy, a fövenyen lomhán elheverő titán mutatóujja,
mered a reggeli verőfényben a nyurga világítótorony,
hitegetve habzik körötte a tenger, a hullámverés hangját
visszahordja a partra a készséggel füttyögő sziklaszéli szél,
az öböl fölött a hegyoldal hűséges háttér, jóllakott a táj.
Ám ha a hajnali késéles fényben hirtelen előbukkan ott
az a világítótorony, bizton állítható, hogy ott áll ama mutatóujj
árnyéka szélén maga az őre is, bőrmellényében, a toronyőr,
füstölgő pipával kezében – ilyen erre a tengerpart többnyire,
aki kúszva a földre tapad, annak nem jár panoráma, hiába fáj.

A toronyőrök, mint az őrök általában, szótlan mogorvák,
nem kedvelik a társaságot, magukban esznek-isznak,
nem is dalolnak, vagy csak nagyon ritkán, szomorút,
mondják, gyakrabban fütyörésznek legföljebb, áriákat,
bele a szélbe, ha leereszkednek őrhelyükről a magasból,
de nem lehet fölismerni, hogy minek a dallama lenne,
mi is akarna az lenni, amit aztán krákogva félbehagynak.
Bizton gondolhatjuk, egy sort sem olvastak F. Fukuyamától,
nevét sem hallották, errefelé ilyen nem lakott soha,
itt, ahol hitegetve habzik a tenger, a hullámverés hangját
visszahordja a partra a szél, s hol lapulva zöldül a moha.

Köves István verse legutóbb a Szöveten:

Köves István: Caracalla lánykáihoz