Oláh Károly: Isten nem válaszol

Oláh Károly

Isten nem válaszol

Kérdeztem soká.
Az ég nem felelt semmit.
Elfáradt a szám.

Miért hallgatsz, Uram,
amikor gyermek sír,
amikor üres tányér mellett
valaki lehajtja fejét,
amikor az ember
már saját imájától is elfárad?

Ne mondd, hogy így kellett.
Ne nevezd akaratnak
mások szenvedését.

Van fájdalom,
amely előtt
a szavaknak is
le kell venniük sarujukat.

Haragudtam rád.
Nem térdeltem le.
Csak álltam előtted,
mint gyermek az apja előtt,
aki még nem érti,
miért nem nyílik az ajtó.

Aztán egyszer
meghallottam valakit
sírni mellettem.

Nem szóltam.
Nem tudtam mit mondani.
Csak megfogtam a kezét.
S akkor arra gondoltam:
talán egész életemben
rossz helyen vártam
a választ.

Talán nem az égnek
kellett megszólalnia.
Talán nekem
kellett odalépnem.

Ha sír valaki —
mellé ülni.

Ha elesik —
fölemelni.

Ha éhes —
megtörni a kenyeret.

Ha egyedül marad —
maradni.

Isten nem válaszolt.

Vagy talán
én nem értettem eddig
a nyelvét.

Oláh Károly verse legutóbb a Szöveten:

Oláh Károly: Hazafelé és mégis messze