Aranyi László: Metefizikus csendélet (vers, esszé)

Aranyi László

Metafizikus csendélet

Megint egy élettelenné vált világban bolyongunk. Az emberi civilizációra mindössze néhány furcsa tárgy utal. Az olló funkciótlanul, viszont fenyegetően a kilincs helyén, így a bejáratból rögtön valamiféle anatómiai határ lesz. (A görög mitológiában a Moirák közül a harmadik, Atroposz is ollóval vágja el az élet fonalát…) A köpőcsésze pedig ellenpont megalázó testi asszociációival. Az egész tér süllyed, mint az elmerülő bárka. A műfogsor is háborítatlanul merül egy pohár vízbe, s ez már a halál utáni nyugalom, mintha nem volna senki, aki zavarná a tárgyak önálló életét. A civilizáció kellékei képesek túlélni az embert, de közben elveszítik eredeti szerepüket… A Quetzalcóatl-arcú Föld kívülről/távolról sem emlékeztet egykor ember-lakta bolygóra, ráadásul az ősi, azték kígyószerű, de tollas istenség képe kapcsolódik hozzá. A címben szereplő „csendélet” ironikusan értendő, nem élettelen tárgyakat rendezünk el egy kompozícióban, hanem az élet válik csendéletté.