Csák Gyöngyi: Jaj, az idő!

Csák Gyöngyi

Jaj, az idő!

Az idő, jaj, az idő! – már többször megírtam, milyen gyorsan szűkül börtöne, szinte érezni a nyakamon szöges, levehetetlen nyakörvét.

Nincs haladék, csak feszült várakozás. Szinte hallani, hogy csapódnak a percek lepkeszárnyai, hogy órákká, nehéz napokká hatalmasodjanak, évekké kövüljenek. Az emlékezet alagutakat teremt az időben visszafelé, felfedezi még egyszer a barlang falain pompázó barlangrajzokat, meglátja a lét egy-egy mozzanatát, fontos állomását, ezeken óhatatlanul megjelennek a fő- és mellékszereplők is, az akadályozók és a segítők arcai, sőt, még a hangjuk is: szó- és mondatfoszlányok, gesztikuláló kezek, arc- és emberáradat. Múltamban múltjuk keveredik, fonódik nagy és szétválaszthatatlan gubanccá, mintha kemény szoborcsoportokká szerveződnének, bár külön-külön is megállják helyüket az életben és az életük utáni életben is. Itt vannak tehát mind, a hosszú és rögös út két oldalán, akikből ered, s akik részei voltak – ma is – az életemnek.

                                                                                              ***
Esküszöm, hogy felkerestek, hogy itt jártukkal feldúlták nyugalmam. Igen itt voltak, betódultak a szobába, aprócska lélekemberekké zsugorodott őseim, rokonaim, bújtak hozzám a közeliek. Simogatták a kezemet, a fiatalon elhunytak ágaskodtak, székekre másztak, igyekeztek szemkontaktust teremteni velem; amíg a többiek a testi közelség részesei lehettek.
Néztem az apró emlékemberkéket, szomorúsággal vegyes öröm furcsa keveréke mardosta a torkom:  íme hát, eljöttek mind, akik szerephez jutottak életemben, eljött szigorú apám józanon; tréfacsináló, nevetőszemű Ferenc József-bajuszos nagyapám; szemérmes, szép arcú, sánta nagyanyám; fájdalmaktól meggyötört, felére fogyott  drága anyám, itt volt mindig víg kedélyű Józsi bátyám; dalos, részeges, nyomorult ujjú Gyuri bátyám; mosolygó,  ezüst hajú Rozika néném; Annus nénémmel karöltve, anyám és nagyanyám közé ékelődve, mind-mind az ő igaz, szép történetével, de betódultak egykori szerelmeim; mindenki, aki felejthetetlen nyomot hagyott bennem, akik rövidebb-hosszabb ideig mellettem álltak, szerettek, vagy elárultak. Eljöttek osztálytársak, barátok, tanítóim, sőt tanítványaim is, csodálkoztam, hogy ennyi lélek megfér egymással, meg bennem. Kértek, könyörögtek, örökítsem meg lényüket, ne tűnjenek el nyomtalanul az idő kazamatáiban. Képtelenség ekkora feladatot teljesíteni.
Tudtam, kemény fába vágom a fejszém, de meg kell tennem a tőlem telhetőt, hisz lehet egyszer én is így térek vissza valaki életébe, hogy emlékezzen rám, és mesélje el az utánam jövőknek, milyen is voltam, honnét eredek, milyen is volt az életem.

Csák Gyöngyi legutóbb a Szöveten: