PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Ez csak

Aranyi László alkotása (Részlet)

Ez csak film, semmi több. Minden próza és vers, minden novella, regény és szonáta. Mert a valóság más. Kicsit vagy nagyon, de más. A valóságban valamiféle törekvés van az egyensúlyra. Én ebben hiszek. És az írásokból hiányzik ez a törekvés. A mozgás a másik irányba.
A mozgás hiányzik minden írásból. Ahogy ez is csak egy film. Hogy a bántalmazott nőt menhelyre viszik. És még csak búcsúzni se engedik a bántalmazójától. És csak az iratait viheti ki a házból gyorsan. De azt is minek, hisz újakat kap. És a bántalmazottól se kérdezik, hogy akar-e, bír-e új életet kezdeni máshol, más néven.
De ez csak film. A valóság az, hogy millió férfi üti, vagy csak szavakkal veri a millió feleségét évek óta. Ha romlik a gazdaság, akkor jobban. Mert keveset keres, vagy még kevesebbet, mert más munkát keresne, ha nem lenne családja. Mert csalódott, csalódott önmagában, a társadalomban elfoglalt helyében, az életben, amit él, mert szürke, egyhangú. És ő maga is az, szürke, mert nem tudja feldobni egy kicsit. Mert nem tanulta meg, hogyan lehet pénz nélkül szórakozni, kikapcsolódni. Mert nem tanították meg neki, hogy hogyan foglalja el magát. És nem nevelték arra, hogy nem szabad a csalódásainkat másra fogni. Nem szabad bűnbakot keresni minden rosszra. Egyetlen emberbe kapaszkodva kiadni nap mint nap minden tehetetlen dühünket.
A valóság az, hogy millió többszörösen, több oldalról megfrusztrált, azaz akadályoztatott férfi üti-veri a millió feleségét, élettársát. nőjét, gyerekei anyját. És a nők szépen, Stockholm-szindrómásan mentegetik a pasijukat. Ürügyet keresnek, hogy maradhassanak mégis a kapcsolatban. Mert nem tudnák eltartani a gyerekeiket, de lehet, hogy magukat sem. Hát mentegetik a pasit, a családfőt, a kenyér megkeresőjét. És rejtegetik a titkot, a bántalmazást. Mert büntetendő. S ha elviszik a pasit, otthon mindenki kenyér nélkül marad. De ők kezdetben csak egy nem bántalmazó pasit akarnak. Nem akarnak pasi nélkül maradni. Csak hisznek. Hiszik, hogy megjavul, jobb lesz, ha majd ők az otthoniak jobbak lesznek. Ha ő, a nő jobban beosztja a pénzt, ha többször szexelnek, ha a gyerekek nagyobbak, csendesebbek lesznek. De minden marad a régiben.
A nő elszigetelődik a régi családjától, barátaitól. Legalább nem kell folyton magyarázkodni, ürügyet keresni, hogy most éppen miért is verődött pofon. És nap mint nap fogadja a férfit. Aki vagy beleköt aznap, vagy nem. De holnap biztosan. De józanon is, mert kell neki. Kell, hogy haragját kitöltse, kiöntse valakire. És büntetlenül ezt csak azzal teheti, aki ki van szolgáltatva neki. Az, aki nem hagyta ott az első pofon után. Aki maradt, és hitt, és gyereket szült neki, hátha attól megjavul. De nem szokott.
És akkor innentől a gyerek is kap, vagy nem. Többnyire szokott, mert meg akarja védeni az anyját az apjától. De aztán nagyobb lesz, és az anyja szájából egyszer, haragjában kicsusszantja, hogy miattad kell maradnom. És régen is csak miattad kellett. És lehet, hogy meg is üti a gyereket, és az is lehet, hogy nem. De bűnbakot csinált belőle, ahogy őbelőle meg, a nőből, a pasi. A gyerek meg nagyon is Stockholm-szindrómásan, nagyon is kiszolgáltatottan, hisz’ gyerek. Ő aztán végképp nem mehet el, mentegetni kezdi az anyját. Jogosnak érez minden szidást, minden valódi vagy szóbeli ütleget. Hisz az anyjának miatta kellett maradni. A verekedős apjával.
És a gyerek bepisil sokáig. És tüzeskedik, s ha szerencséje van, nem gyújt fel semmit. És bogarakat öldös, és minden élőt, amit büntetlenül lehet. A szomszéd kiscicáját is.
Az anyja meg falaz neki, rejt és kimagyarázkodik. Mert nem tudna már a bűnbakja nélkül élni. A kegyetlenkedővé tett gyerek nélkül.
Ahogy a pasija se őnélküle. Milliószámra. Mert az a valóság.
És milliószám nőnek így fel gyerekek.
A kegyetlenkedés megszokottságával. És szükségletével.

Juhász Zsuzsanna írása legutóbb a Szöveten: