Ocsovai Ferenc: Mélységbe eltemetve (IV.)
Úgy tűnt, az embereknek nem igazán volt választása, és el kellett fogadniuk a valahol mégiscsak nagyvonalú ajánlatot, amelyet az óriási, többezeréves teremtmények lelkiismeret-furdalása táplált. Tudtak, hogy pillanatok alatt porrá változhatnák őket ezek a lények, ha ellenkeznének, és amennyiben valóban igazat mondanak a marunkók, amiben csöppet sem kételkedtek, ez a lehető legjobb megoldás, ugyanis a garlamánok fölötti győzelem és az emberiség hazatérése jóval többet ér, mint a kietlen és sivár Mars megtartása, amelyen heptipedek százai hosszú évek óta nem találnak semmi reménykeltőt vagy használhatót és meddőn kutatnak. Paracelsus örömmel nyugtázta, hogy talán számára és Concordia számára van még jövő, Nostradamus boldog volt, és ódákat zengett arról cikkeiben, hogy kivívhatják még a dicső diadalt, Celsius és Columbus pedig bíztak benne, hogy tudományos munkájuk talán érni fog még valamit egy szebb, jobb és új világban.
Egyedül Anonymus, Aquila és Anselmus mutatkoztak közömbösnek, akik ugyanolyan lelkesedéssel, odaadással vagy éppen letargiával végezték munkájukat így is, úgy is hangulatuk függvényében. Grotius és Angelus azonban kissé melankolikusnak mutatkoztak, miután már a bázisra visszatérve mindenki összegyűlt, és beszámoltak a marunkók alkujáról a többieknek is. Ők ugyanis tudták, hogy ez egy korszak végét jelentheti, és lassan, de biztosan végül gyerekkoruk káprázatos színhelye, Glaciátum és a többi európai, marsi es titáni gyarmat is mind az enyészet martaléka lesz. Azt is tudták viszont, hogy ez mindenképp megtörténik, és kötelességtudó katonaként kezdtek el megtenni minden tőlük telhetőt a toborzás során, amikor Erasmus értesítette a központot és a többi heptipedet szerte a Marson, immár a különös vegyszer receptjének és mintájának birtokában, amit a marunkók garlaformnak neveztek.
Glaciátum, Epimétheión és Prométheión, Neurbánosz, Árészpolisz, valamint a NEU többi gyarmatvárosának lakói nem akarták elhinni, hogy nem csupán újabb megvezetésről van szó, hiszen olyan sokszor áltatták már őket keresztes hadjáratokkal a garlamánok ellen, hogy az ügy elvesztette hírértékét, és az emberek egy része rezignáltan kapcsolta ki készülékeit és kerülte a témát, más részük pedig folyamatosan tüntetett, és megelégelte a városi önkormányzatok, a központi bizottság és a monopol cégek hazugságait. Arról szónokoltak, hogy hamarosan eljöhet a világvége, és a rendszer hívei halálba küldik fiaikat, és tulajdonképpen maguk a vezetők sem akarództak félbehagyni az óriási befektetésű heptiped-projektet és megszervezni a kivonulást a Marsról mindaddig, amíg nem látták saját szemükkel, mire képes a vegyi formula, ha kipróbálják azt fogságba ejtett garlamánokon.
Csak a sajtónak rendszeresen nyilatkozó marsi szemtanúk állandó felszólalásai, Nostradamus szenvedélyes, szuggesztív, olykor fanatizáló írásai, illetve a látványos, korábbiakhoz szemernyit sem fogható hadi intézkedések jelezték, hogy itt most valami másról van szó. Az egyik ilyen lépés az volt, hogy a nők számára is engedélyezték a katonai szolgálatot, sőt, bizonyos helyeken egyenesen kötelezővé tették a harcokban való részvételt, amíg más, nagyobb jólétű városokban (főként a vízben és oxigénben gazdag Európán) hangosabban ellenezték az általános sorkötelezettséget, habár az önkénteseknek és a Grotiusékhoz hasonló profi zsoldosoknak hála itt nem is volt erre szükség. A marunkókkal érintkező fúrótorony legénységéből mindenki egy emberként jelentkezett: még Anonymus is beadta a derekát és Anselmus is felcserként kívánt részt venni a harcokban, de Aquila, Theodora és Lazarus is megtalálta a maga szerepét később.
Azok után, hogy megtapasztalták testközelből az ősi civilizációt a Mars felszíne alatt, nem tudtak elképzelni más életcélt, és nem tudtak kételkedni a sikerben. Tudták, hogy két világos, egymást totálisan kizáró lehetőségük maradt: a győzelem, és egy új kezdet, vagy pedig a végső kimerülés és megsemmisülés. Annyi erőforrással járt ugyanis a mozgósítás, hogy nem volt rá lehetőség, hogy még egy hasonló hadműveletet kivitelezzenek, és úgy tűnt, legjobb esetben is védtelenül fognak maradni a Titán és az Európa emberi városai és államai egy jó időre a csekély létszámú helyőrséget leszámítva. Paracelsus, Concordia, Nostradamus és Celsius is megtették a tőlük telhetőt, hogy elsajátítsák, hogyan használják az új lőfegyvereket és bombákat, amelyeket halálos gázzal töltöttek meg, és örömmel vették tudomásul, hogy ugyanabba a szakaszba osztották be őket, viszont arról már nem tudtak, hogy Erasmus tudatosan távol tartotta lányát a legádázabb harcoktól.
A helyzet azonban megváltozott, az invázió ugyanis nem éppen a terv szerint haladt, amire már Copernicus, a gyarmatőr-hadsereg kötelékébe lépett csillagász-navigátor is felhívta a figyelmet, de Angelus is látta már a hajóról, hogy valami nincs rendben. Olyan volt, mintha valamiféle kifinomult, áttörhetetlen védelmi rendszer venné körül a Föld sztratoszféráját plazmaágyúkkal és ionpajzsokkal, amelyekről egyértelmű volt, hogy nem az evolúciósan szívós és expanzív, civilizációsan viszont túlságosan is primitív garlamánok építették őket. Az első flottából szinte alig tért vissza valaki: csupán egy Magnus nevű pilóta, egy Locusta nevű kadét és egy Janus nevű közlegény volt olyan kettéhasadt, sokkos, de még valamelyest beszámítható tudatállapotban, hogy beszéljen a történtekről. Soha életükben nem láttak még a túlélők ilyen technológiát, de az elbeszélésük alapján Cartesius, a hadsereg egyik pszichológusa igyekezett összerakni a képet, hogy mi is történt, amikor a NEU előőrse megközelítette a Földet.
Angelus, Grotius, Paracelsus és a többiek csak egyet tehettek: meg kellett kockáztatniuk, hogy újra alászálljanak Sztüxóniába és felvegyék a kapcsolatot a marunkókkal, kilátásba helyezve azt is, hogy esetleg kivívják ezzel haragjukat. Fedélzetükön Cartesiusszal elindultak tehát a Mars és egyúttal egykori, elhagyatott munkaállomásuk felé, hogy lemerüljenek a mélybe, már előre felkészülve a legrosszabbra. Mielőtt azonban megközelíthették volna a város fényárban úszó bejáratát, óriási lávafolyam tört ki hömpölyögve a sötétségből, és ekkor hirtelen a kútjáró valamennyi utasa úgy érezte, végtelen forróság önti el testét, és itt a vég. Hamar kiderült azonban, hogy egy mentális épségüket próbára tevő vízióval álltak csupán szemben, azonban ez nem jelentette azt, hogy az előttük tornyosuló Telremor és népe ne várták volna dühödten és kíváncsian a választ, amiért közel kéttucatnyi ember úgy döntött, hogy megszegi az egyezséget, ráadásul ennyire pimaszul és korán. Mégis hogy merészelik őket zavarni ezek a hálátlan pondrók évezredes meditatív hibernációjukban?
A Nostradamus és Cartesius segítségével előadott történet, és főként a földi védelmi rendszer által használt fegyverek leírása alapján a marunkók magatartása megváltozott, hiszen empaták és telepaták révén tudták, hogy látogatóik igazat mondanak. Jól tették, hogy megkímélték az életüket ilyen fontos hírek birtokában. A bányamérnök és társai először láttak megdöbbenést és aggodalmat a mindig magabiztos és nagyhatalmú teremtmények arcán, akik némi gondolkodás után közölték velük, hogy ez csak egyet jelenthet. Mégpedig azt, hogy a szoddonok korántsem pusztultak ki akkor, amikor rájuk szabadították a garlamánokat, hanem a föld mélyére rejtőzködhettek el a kataklizma elől, és egy részük túlélte a támadást, csak úgy, ahogyan a marunkók közül sem pusztult el mindenki. Valószínűleg el tudtak kapni néhány rovarpéldányt, és elkezdték őket áttenyészteni saját céljaiknak megfelelően, míg végeredményül olyan fajt kaptak, amely velük szemben idomítható kezesbárány volt, minden más létforma iránt viszont agresszív. Mindössze arra volt szükség, hogy a garlamánkirálynő nekik engedelmeskedjen, innentől kezdve pedig a katonák háziasítása sem okozott már további gondot.
Miután az embereket részben kiirtották, részben száműzték a bolygóról, a szoddonok elhúzódtak a háttérben lévő odvaikból és alagútjaikból, hogy visszavegyék a Földet, mint eredendő és elsőként bitorolt jussukat, noha az emberek ugyanerre hivatkozva kívántak visszatérni. „Kinek volt hát több joga ott élni?” – gondolkodott el Columbus, és tette fel a kérdést halkan Celsiusnak és Paracelsusnak, akikben mindig értő közönségre számíthatott. A garlamánok támadásainak ezek alapján nem csak az emberek üldözése és végső eltörlése volt az oka, hanem az is, hogy mindenféle visszatérési kísérlettől távol tartsák őket mindaddig, amíg az új Szoddon Királyság ismételten berendezkedik a bolygón.
Az egyik elejtett garlamánról mutatott felvételek, amelyeken a gáz sikerességét tesztelték, meggyőzték a marunkókat elméletük helyességéről, ugyanis ezek a példányok nem ugyanazok voltak, amelyeket ők annak idején ellenfeleikre küldtek, hanem egy átprogramozott és genetikailag módosított, megszelídített alfaj képviselői, amely csakis gazdáinak engedelmeskedett. Szerencsére a garlaform továbbra is halált okozott az esetükben, de sokkal lassabban és nehezebben. Emellett kiderült, hogy az embereknek nem csak néhány mutáns ragadozóval kell szembeszállnia, hanem egy olyan ősi civilizációval, amellyel szemben a NEU minden hadereje is vajmi kevés lenne, hacsak nem áll melléjük egy olyan nép, amely már jól ismeri, mivel állnak szemben.
A szoddonok visszatérése természetesen az emberek mellett a marunkókra is végzetes veszélyt jelentett hosszú távon. Számukra egyértelmű volt, hogy a Föld visszaszerzésénél vagy az ember kipusztításánál a galléros, tülkös és csőrös őshüllők nem fognak leállni, hanem hamarosan a Marson és a Naprendszer más lakható égitestein is meg fogják vetni a lábukat. Velük nem lehet kiegyezni abban, hogy békésen egymás mellett éljenek, sőt, még abban sem, hogy amíg övék a felszín, addig más fajokat megtűrnek magukon kívül a föld alatt vagy fölött. Hiába érvelt Cartesius, Copernicus és egy Kantus nevű, civilben joghallgató fiatalember is, hogy az erőszak nem megoldás, és, hogy maguk az irtózatos garlamánok is egy háború szülöttei tulajdonképpen, ezért törekedni kell a békés megoldásokra. Hiába szólalt meg Columbus is óvatosan, hogy az egésznek talán csak még nagyobb népirtás lesz a vége, ugyanis Erasmus és a többiek az új fejlemények birtokában azonnal megkötötték katonai szövetségüket Telremorral és népével. A marunkók a Mars több pontján törtek fel a felszínre lángoló, szálkás, ám izmos testükkel a már kiásott járatokon keresztül, majd meg sem álltak a Naprendszer legmagasabb pontjáig, az Olympus Mons hófödte, vulkáni kúpjáig.
A huszonkét kilométeres marsi hegy a következő napokban erőteljesen füstölni kezdett, majd éktelen morajlással vetette ki magából a törmelékeket, a tufát és a tüzet, míg végül egyre erőteljesebb zúgás következett, és a hegy kürtőjéből a kráteren át lassan kirajzolódtak a levegőben a marunkók denevér alakuló, élénkpiros cirkálói és korong alakú, bíborvörös és csillogó anyahajói. Hamarosan az egész hadigépezetet helyreállították, méghozzá úgy, mintha az eltelt évmilliók alatti szunnyadás csupán semmiség lett volna az egész marunkó haderő számára.
Kiderült azonban, hogy bőven volt rá kapacitás, hogy folyamatosan készenlétben tartsanak egy ütőképes önvédelmi hadsereget arra a legrosszabb eshetőségre, ami most valóban bekövetkezett. Concordia egyik éjszaka sírva borult Paracelsus nyakába, hiszen úgy érezte, ő idézte elő ezt az egész kataklizmát a titokzatos tartarittábla megfejtésével, és az emberiséget malomkőként fogja összezúzni és felőrölni a két gigászi faj végső összecsapása; éppen úgy, ahogyan a legutóbbi háborújuk akaratlanul megteremtette.
Bárhogy is igyekezett vigasztalni kedvese, hogy amit tettek, az csapatmunka volt, és a túlélés érdekében nem volt más választásuk, mint megkötni ezt a talán valóban ördögi alkut, a lány javíthatatlan volt. Főleg azok után omlott össze, hogy szembesült vele, apjának, Erasmusnak semmi sem lenne túl nagy ár a győzelemért, és csak kihasználja az olyan idealista bolondokat, mint amilyen Nostradamus, vagy akár szerelme barátja, Celsius, akik tényleg hisznek egy szebb, új kor eljövetelében, és nem csak a vég nélküli pusztítást és agóniát látják.
A hírek hatására, bárhogyan is tiltakozott a NEU számos polgára, elrendelték az általános mozgósítást, miközben minden létezőt megtettek annak érdekében, hogy az esetlegesen felbukkanó kóbor garlamánok támadását vissza tudják verni. Innentől kezdve nyilvánvaló volt ugyanis, hogy gazdáik azok, akik titkos hajókon szállították és szórták szét rajaikat a Titánon és az Európán egyaránt. Emiatt a szoddonok bármikor képesek lehetnek egy-egy öngyilkos akcióra és elszabadíthatják bestiáikat akkor, ha az emberek és a Marunkó Marscsászárság szövetséges hadai végül megszorongatják őket.
A pajzsot a marslakó ördöglények segítségével végül sikerült áttörni, és amíg a marunkók ősi riválisaikkal vették fel a harcot, addig az emberek a rovarszerű ragadozókra vetették rá magukat. Akármennyire is igyekezett megóvni a lányát Erasmus parancsnok és rendelte mellé a legjobb katonákat, mint például Grotiust, végül nem tudta megkímélni Concordiát attól, hogy a leghevesebb vérontás kellős közepén találja magát. Sokszor olyan volt az egész, mintha csak egy garlamánvadászat lenne, de ha felbukkant néhány szoddon, vagy ha túlerőben voltak vadállataik, akkor fordult a kocka, és a törékeny és apró emberek számára vált mészárszékké az ütközet.
Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten:
