Hamarosan arra jutott a csapat, hogy az őskori üzenet csak a felszín, és a kövön lévő szimbólumokat megfelelő sorrendben megérintve előhívhatják a valódi, elektronikusan kódolt információt is, amelyhez Paracelsus mellett Grotius és Angelus hadseregben szerzett technikusi tudását is segítségül tudták hívni. Az üzenet végül, amely egy hologramnak látszott, mindenkit megdöbbentett, noha később megállapították, hogy valójában telepatikus üzenetről van szó, amelyet a különleges földalatti sugárzás rendezett át értelmes és feldolgozható információvá.
A megjelenő homályos alak hibátlanul beszélt szolarotinul, az állomás lakóinak nyelvén, és elismételte a korábbi meghívást kiegészítve azzal, hogy ha szeretnék megtudni a garlamánokról az igazat, szeretettel látják őket odalent azzal feltétellel, hogy utána elhagyják a Marsot és hagyják az ő eltemetett világukat békébe nyugodni. Furcsa bizsergés járta át a legénységet azzal szembesülve, hogy az a nép, amellyel érintkezésbe léptek, egyszerre élő és halott. Mintha a múlt foszlányaival társalogtak volna, ami mégis valódi és kézzelfogható volt. Sőt, még az ő jövőjükről is beszélt.
Ésszerű feltételezés volt, hogy a meghívás csapda is lehetett, viszont a heptiped-toronyban mindenki tudta, hogy egy ilyen technológiával rendelkező faj már réges régen elpusztíthatta volna őket, ha akarta volna. Ez meggyőzte őket az idegenek jóindulatáról, és úgy döntöttek, hogy kellő óvintézkedésekkel ugyan, de alászállnak a mélybe, és ha kell, feláldozzák magukat annak érdekében, hogy választ kapjanak kérdéseikre. Columbus, Anonymus, Nostradamus, Erasmus, Paracelsus, a hajthatatlan Concordia és Grotius vállalkoztak a feladatra, és egy külön hasonló célokra tervezett, kútjárónak nevezett földalatti hajóval ereszkedtek le a mélységes és végtelennek tűnő járatokba, amelyet Paracelsus és Grotius vezetett. Sokáig bolyongtak a légüres térben, és kezdték azt gyanítani, hogy mégiscsak halott és sötét odalent minden, és vagy valamiféle őskori üzenetet fogtak be mégiscsak, vagy pedig tőrbecsalták őket. Egy idő után azonban mozgást jelzett a monitor, és megjelent egy vörös és arany színben pompázó pont valahol a járat egyik oldalán. Egyenesen arra vették az irányt, miközben a hőmérséklet váratlanul emelkedni kezdett.
A fény egyre nagyobbá és ragyogóbbá vált, és amikor végre keresztülhaladtak az alagúton, egy óriási, végtelennek tűnő térbe jutottak, amely olyan volt, mint egy világ alatti világ, amely saját, narancsos színű égbolttal rendelkezett, és végtelen, vörhenyes kőmezők borították, amelyeket szilaj lávafolyamok szeltek át. Lehetetlennek tetszett, hogy ilyen viszonyok között bármiféle, akárcsak mikroszkopikus élet is kialakuljon, nem beszélve egy olyan intelligens és az emberekénél is fejlettebb civilizációról, amelyet feltételeztek ott a mélyben. Olyan volt, mintha a pokol tüzébe érkeztek volna meg, és a műszerek is azt jelezték, hogy védőöltözet nélkül a kútjáró legénységének szikrányi esélye sem lenne a túlélésre. Tanácstalanul és reménytelenül tanakodtak azon, mitévők legyenek, majd ismét elővették az ovális táblát, amelyet magukkal vittek, és próbálták megtalálni azt a kombinációt, amely képes felvenni a kapcsolatot a szunnyadó lényekkel.
Hosszas próbálkozások után, amikor egyesek már a visszafordulást latolgatták, az egyik gőzölgő lávatóból óriási, legalább tíz méter magas alak kezdett el kibontakozni, majd a tüzes folyam lassan alakot öltött, amely irtózatos teremtmény képében szilárdult meg. A lény egy óriási ördöghöz hasonlított leginkább vörös, érdes és barázdált bőrével és legfőképpen hatalmas, vaskos szarvaival, amelyek a muflonokéhoz hasonlóan, ám egyenesen meredeztek kétoldalt ki a lény fejéből, inkább vízszintes, mint függőleges irányban, mintha csak egy pörölyt formálna az idegen feje. A démonszerű óriás mezítelen volt, ám ez láthatóan semmit sem jelentett az ő kultúrájukban, miközben a távolban hozzá hasonló további lények emelkedtek ki a lávából. Az egyik, tetoválásokhoz hasonló mintákkal borított példány megközelítette őket, és szájának mozgása nélkül, telepatikusan beszélt vendégeihez. Megtudták, hogy a lényeket marunkóknak nevezik, és valóban egy elsüllyedt, jobban mondva inkább hibernálódott civilizációról van szó, amely tulajdonképpen soha nem is létezett, ám mindig is mindenütt ott volt.
A félelmetes, alakváltó és mákonyos illúziókat megidézni képes teremtmények azt a benyomást keltették minden utasban, hogy bizonyára rosszat forralnak, vagy csak fel kívánják használni őket egy nagyobb szabású tervhez, ám a marunkók képviselője megérezte félelmüket, és megnyugtatta őket, hogy amennyiben ígéretet tesznek a Mars elhagyására, nem esik bántódásuk; sőt, még a segítségükre is lesznek a későbbiekben. A szónok Telremor néven mutatkozott be, és a tűzóriások egyik vezetőjeként köszöntötte vendégeit, majd közölte velük, hogy a város, amely számukra láthatatlan és felfoghatatlan, és amelybe behatoltak, a Sztüxónia nevet viseli. A vendégeknek ezt az örökkön átrendeződő technológiát azonban nem igazán sikerült megérteni, még akkor sem, amikor Telremor beszámolt nekik a hely kvantumtermészetéről, és arról, hogy tulajdonképpen már réges rég minden megsemmisült, egy különös buborékban vagy időhurokban azonban még mindig ott van. Hasonló élettér elképzelhetetlen lett volna bármely ember számára, akiknek világa már a Földön kívül is haldoklott az eltelt évszázadok során.
Nostradamus és Erasmus kiváló diplomáciai érzékkel kezelték az ügyet, és bocsánatot kértek jelentéktelen és bosszantó kis emberi ténykedésükért. Megjegyezték, hogy nem tudtak arról, hogy a Mars korántsem lakatlan, és nem kívánják megbolygatni a természet rendjét, ugyanakkor egy másik civilizáción nem szeretnének élősködni, és ez egyébként sem állna hatalmukban. Meséltek a gyarmatosítás valódi természetéről, és mivel nem volt mit tenniük amúgy sem, őszintén beismerték, hogy napjaik meg vannak számlálva, hiszen a marunkók császára, miután elég sokáig faggatta őket, empatikus lényként minden ember lelkének mélységeibe lelátott. A többiek valahol mélyen, legbelül érezték, hogy válságba került és haldoklik az űrbe száműzött emberiség és, hogy a NEU propagandája és kommunikációs trükkjei igyekeznek erről elterelni a figyelmet, ám mindannyian próbálták tagadni a valóságot és saját küldetésüknek értelmet adva abba bezárkózni. Most viszont eljutott arra a pontra, ahol szembe kellett nézniük azzal, hogy a garlamánok fészkének elpusztítása és a Földre való hazatérés talán csupán önámítás.
A két szónok viszont, főleg az újságíró és propagandista Nostradamus, hevesen ecsetelte, mennyire sokat jelentene a marunkók segítsége, hiszen az elesett és hányatott sorsú emberiség nem szeretne mást, mint hazatérni, és arra is felhívta a figyelmet, hogy vendéglátóik gondoljanak bele, mi lenne akkor, ha a garlamánokhoz hasonló pusztító lények foglalnák el szeretett Sztüxóniájukat. Telremor elgondolkodott, egy vulkán robajgásával felérő hangon sóhajtott, majd közölte velük az igazságot. Elárulta, hogy az egyetlen ok, amiért megkímélik az egyébként zavaró kis kártevőknek tartott embereket, az az, hogy tisztában vannak vele, a garlamánok mekkora pusztítást képesek végezni, és magukat tették felelőssé ebben. Hajdanán ugyanis nem az ember volt a Földön az uralkodó faj, hanem az úgynevezett szoddonok, akik a lejátszott telepatikus felvételek alapján amolyan hamuszürke hüllőemberekhez hasonlítottak, akiknek a testét pikkely borította, fejük pedig a triceratopszoknak nevezett galléros dinoszauroszokéra emlékeztetett.
Mindezt annak köszönhetően látta a kútjáró legénysége, hogy a marunkók gondolatátviteli technológiájuk révén megjelenítették a köztük és szoddonok között zajló ősi, bolygóközi háborút, amely évezredekig elhúzódott. A két faj mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiirtsa a másikat, valamint megkaparintsa a másik bolygóját és nyersanyagait, Telremor pedig csóválta csak a fejét, amikor arra gondolt bazaltpalotájában, mennyire ifjú, meggondolatlan és bohó volt még az ő népe, akit ellenfeleik fővárosuk után sztüxónoknak neveztek. Noha ő csak a háború vége felé született meg, és egyáltalán nem emlékszik rá, mi robbantotta ki a konfliktust, ősei átadták neki az ezzel kapcsolatos emlékképeket. Végső elkeseredésükben a marunkók kitenyésztettek egy rovarszerű, kolóniákban élő, csupán királynőjüket követő és folyamatosan terjeszkedő, parazitaként pusztító lényt: a galamánt, amelyet egyedül a gyilkolás, az élelemszerzés és a szaporodás ösztöne hajtott.
A lényeket egy óriási fémgömbben lőtték ki a Földre, amely meteoritként csapódott be: ez a „meteorit” vezetett nem csak a nagy krétakori kihaláshoz a Földön, hanem a szoddonok bukásához is, akiknek nyomuk sem maradt a humánrovarok pusztítása révén, így az emberek nem is tudhattak arról, hogy azok valaha is léteztek. A becsapódás okozta légköri változások azonban tartalmazhattak valamiféle ismeretlen vegyi anyagot, amely magukat a garlamánokat is megbénította és kiirtotta, így szépen lassan elsorvadtak, amíg eltűnésük utat engedett más fajok, például a főemlősök, majd az emberszabásúak törzsfejlődésének. Az emberekről volt ugyan tudomása a marunkóknak, de nem kívánták velük felvenni a kapcsolatot, és nem is láttak bennük semmiféle fenyegetést. Mégis, jobbnak látták elzárkózni saját kvantumvilágukban a föld alatt, a külvilágtól hermetikusan, ugyanis megjósolhatatlan volt, hogy nem térnek-e vissza valamikor a garlamánok, akik közül néhány példány még korábban elszabadult a Marson, majd mindent letaroltak, amit csak tudtak. Lehetett az élő vagy élettelen.
Végül azonban a marunkók sikeresen kiirtották őket azáltal, hogy felderítőik begyűjtötték azt a bizonyos kémiai anyagot a föld légköréből, amely a földi becsapódás után megjelent, és szintetikus vegyi fegyvert állítottak belőle elő, megsemmisítve ezáltal a Marson garázdálkodó kitinpáncélos szörnyeket. A technológia a biztonság kedvéért még mindig a birtokukban volt, és amennyiben az emberek heptipedjeikkel és kolóniáikkal együtt hajlandóak távozni, akkor nekik adják a hatalmas erejű kémiai anyag képletét és a gyilkos gáz receptjét. Végül Nostradamus alkudozásai révén még azt is sikerült elérni, hogy Árészpolisz és a többi kolónia maradhassanak azzal az egy feltétellel, hogy a kutatásokat beszüntetik, hiszen az emberek felszíni ténykedése alapvetően nem érdekelte a marunkókat egészen addig, amíg nem zaklatják őket újra. Ha megszegik az alkut azonban, ahogy Telremor kilátásba helyezte, a Marson maradtak sorsa megpecsételődik, és szemvillanás alatt fognak elpárologni a bolygó színéről.
Ocsovai Ferenc prózasorozatának előző részei:
Vélemény, hozzászólás?