Támba Renátó: A lányka és az ég
1 min readA lányka napok óta tévelygett az erdőben. Lepihent egy fa tövében, lába nem bírta tovább. A fából megannyi ág és gally meredezett az ég felé, a lány mellett egy vastagabb. Először ráhajtotta fejét, majd megborzadván göcsörtös felületétől hátrahőkölt. És most reménytől hajtva két kezével ráfogott. Addig-addig szorongatta, dörzsölgette két vékony kezével a büszke, vaskos ágat, míg ki nem teljesedett a Hold az égbolt magasában.
Hátradőlt, elfeküdt a sárban és gazban, lábához kapott: a fájdalom elillant, de szívét gyötrő fájdalom töltötte be. A Hold arcába nézett, bámult az üresen világló, nagy korongba, és egyszerre könny áradt mindkét szeméből. Aztán felegyenesedett: teste megkönnyebbült. Hálából ráfogott volna az ágra újból, de már nem volt ott. Csak a fa állt ott ezernyi üres gallyával, rusnyán és kelletlenül. Az ég kissé kitisztult, a lány bizakodóan folytatta útját.
Noha ruhája szenny és mocsok volt, lényét most nyugalom hatotta át. Elhatározta: addig megy, míg lába újból el nem fárad, míg el nem ér egy újabb, vaksötét éjszakát. Addig is, titokban máris gyülekezni kezdett az erő a csend csatornáiban, hogy forró vért pumpáljon az ágba, hogy a lány majd rátalálhasson újból, s megmártózhasson mocsarában. De vajon kinek adhatja majd vissza tündérruháját, ha már reménytelenül átitta a salak?
Támba Renátó rövidprózája korábban a Szöveten:
