PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Mélységbe eltemetve (V.)

Az ifjú bányamérnök egy percre sem mozdult el kedvese mellől, azonban nehezen tudott csak elszámolni a lelkiismeretével azután, hogy egy szoros pillanatban a lány életét mentette meg, ami viszont barátja, Celsius halálához vezetett, amikor az egyik szörnyeteg skorpiószerű farkából mérgező savat köpködött felé. Legalább mellette lehetett Paracelsus az utolsó pillanatban, ahogy ott volt akkor is, amikor Anonymus és Angelus is elesett, aki utóbbi, amikor már a lények által összekarmolva feküdt a csatatéren, az Európa holdjának végtelen hómezőit, acélkék, háborgó tengereit és fehéren csillogó városait látta, mielőtt végleg távozott volna ebből a világból. Ha esetleg valakivel a szoddonok személyesen végeztek, az még szerencsésnek mondhatta magát, mert az ő fegyvereik gyorsak, precízek és kíméletlenek voltak, ám akit a fenevadak kaparintottak meg, az rendszerint gyötrelmes kínok között, lassan és a fájdalomtól pokolian ordítva múlt ki.

Anonymus a pilótához képest csak annyit hörgött utolsó szó jogán, hogy szép élete volt, és, hogy talán jó volt minden úgy, ahogy volt, és kár volt megbolygatni az egészet ezzel az esztelen öldökléssel. Vele ellentétben Nostradamus, aki nyilvánvalóan nem volt eléggé képzett katona, végső monológjában csak azt sajnálta, hogy nem láthatja az általa megjövendölt nagy és dicső diadalt, amely megváltoztatja majd (látni fogják) az egész világot. A háború hevében eközben, amely már hónapok óta tartott, Columbuson, Paracelsuson és néhány józanabb hangon kívül szinte senki nem vette észre, hogy teljesen letarolják a senkiföldjévé változtatott bolygót, amiért elvileg folyik az egész küzdelem. Legalábbis az emberek számára így tűnt. A két óriási fajnak viszont már régóta az volt csupán az egyedüli célja, hogy befejezzék, amit egykor félbehagytak, és eldöntsék, melyikük az erősebb; ki az, aki túléli végül a másikat. Minden más értelmetlen volt már ezen ősöreg és haldokló civilizációk számára, szemben a jövő foszlányaiba továbbra is görcsösen kapaszkodó emberekkel.

Hasonlóan elvakult volt Erasmus parancsnok is, aki Morus szenátor és a többi megrögzött politikus utópiájában élve nem látott már mást, csakis a végső diadalt. A vezetők azt hangoztatták a médiában, hogy hamarosan vége lesz a szükséges és elkerülhetetlen vérontásnak, hamarosan hazamehetnek a Földre, vagy ha nem, hát régi otthonaikba a Szaturnusz és a Jupiter peremvidékén, az ember ugyanis mindent és mindenkit túlél. Szükségállapotot vezettek be, és a demokrácia, legalábbis annak ekkoriban létező ideológiai utódja, a privilegizált parlamentarizmus és a szegregatív demokrácia minden más eszménnyel együtt sárba tipródott. Egy idő után valóban fordulni látszott a kocka, és a NEU városai hamarosan fellélegezhettek, ugyanis valamennyi garlamánt hazaszállítottak és minden csapatot visszarendeltek a szoddonok a Földre, hogy megvédjék legfontosabb bázisaikat, amelyek a szövetségesek szerencséjére még nem épültek ki az emberiség száműzetése óta teljes mértékben.

Amikor már majdhogynem a kapituláció előtt álltak a szoddonok, legfőbb hadvezérük, egy bizonyos Rakotán tárgyalásra szólította fel az embereket, akiknek a marunkók megtiltották, hogy nélkülük egyeztessenek, és bármiféle könyörületet tanúsítsanak az ősgyíkokkal szemben. Ennek ellenére végül egy titkos küldöttség, akik a marsi szövetségesek hatókörén kívül voltak, megkísérelték felvenni a kapcsolatot a szoddon fővezérrel. Ez a különítmény pedig természetesen Paracelsusból és társaiból állt, hiszen ők voltak azok, akikben kényszerből meg kellett bíznia a marunkóknak, és akiken emiatt kevésbé tartották rajta a szemüket. Helyzetüket kihasználva végül találkoztak a jádezöld páncélban eléjük álló Rakotánnal, aki közölte velük, hogy nem jó üzlet a marsi ördögökkel szövetségben állni, és talán mégiscsak érdemes megfontolni, hogy az emberek álljanak át az ő oldalukra. Elvégre mindkét fajnak a Föld az otthona, és a felbőszített marunkók nem fognak leállni az ő elpusztításukban, abban biztosak lehetnek. Érvelésük mintha már valahonnan ismerős lett volna Concordia és Cartesius számára.

„Tudom, hogy rengeteg hibát követtünk el, hogy elűztünk és majdnem kiirtottunk benneteket, és utána is az életetekre törtünk nemzedékeitek hosszú során át. Hibát követtünk el azonban, és szeretnénk jóvátenni. Talán van még rá mód, hogy együtt éljünk, azt pedig garantáljuk, hogy a tömegpusztító garlamánokat végleg eltüntetjük a Föld színéről, és teljes leszerelési programot hirdetünk mindkét oldalon” – mondta a szoddonok főparancsnoka tört, és kissé esetlenül beszélt szolarortin nyelven, ugyanis az ő hangképző szerveihez nem igazán illeszkedtek a szokatlan emlőshangok. Nehéz volt nem arra gondolni, hogy ezek a dinoszauruszok (vagy afféle lények), akik nemrég még el akarták söpörni őket a világegyetemből, hirtelen, amikor végveszélybe kerültek, megvilágosodtak és békejobbot nyújtanak. Nehéz volt jóhiszeműen feltételezni, hogy nem csak éket akarnak-e verni képmutató módon a szövetségesek közé, hogy végül, ha közös erővel legyőzik a marunkókat, ne ők legyenek majd a következők, mint eddig is. Gyáva és elkeseredett kiugrási kísérletnek tetszett mindez csupán részükről a pillanatnyi túlélésért.

Abban sem lehettek azonban biztosak az emberek valóban, hogy nem manipulálják-e őket a másik oldalról, és nem fognak-e velük éppen úgy a marunkók is végezni, ha a háborúnak vége.  Erről nem lehettek egyáltalán meggyőződve, ráadásul már most is voltak annak jelei, hogy parancsokat osztogatnak nekik és megtiltják, hogy önálló döntéseket hozzanak. Hiszen könnyűszerrel megtehetnék majd, hogy az oszd meg és uralkodj szellemében ők legyenek a következők a szoddonok után. Ezen tűnődtek, de biztos választ felsőbb utasítások híján nem mondhattak, ezért abban állapodtak meg, hogy válasz helyett az lesz a jel, ha pontban negyvennyolc óra múlva hirtelen a marunkók flottái ellen fordulnak az emberi csapatok. Amikor azonban Morus szenátor meghallotta Erasmus parancsnoktól, hogy mik a szoddonok tervei, mindössze gúnyosan nevetett a vadállatok ajánlata, és menesztette Erasmust. Kijelentette, hogy nem fognak sem eddigi agresszoraikkal, sem álszövetséges zsarnokaikkal megbékélni, és legfőbb parancsnoknak a Grotius által gyűlölt Agnus Apocalyptust tette meg, aki már tudta, mi a teendő. A Rakotánnal való tárgyalás után negyvennyolc órával már nem volt Szoddon Királyság, amelyhez bárki is átállhatott volna.

Miközben a szövetségesek Nukleónát, a szoddonok fővárosát ostromolták, valahol az Európán, Glaciátum egyik külvárosában titokban azon szorgoskodott Lazarus, Theodora és biológusok egy csoportja, hogy a birtokukban lévő marsi sejtmintákat elemezve megtalálják a szinte halhatatlannak tűnő marunkók gyöngepontját, már ha volt ilyen egyáltalán. Keresték a jeget, amely elolthatná a tüzet, miközben a válasz az orruk előtt volt: oxigén és ózon felhasználásával kikísérleteztek a kémikusok egy Faustus nevű vegyész vezetésével egy olyan cseppfolyósított anyagot, egyfajta olajat, amelynek számításai szerint végeznie kellett a marunkókkal, legyenek bármilyen bölcsek vagy hatalmasak is. Csupán egyetlen dobásuk volt, máskülönben kegyetlen megtorlás várt rájuk a szövetség felrúgása miatt. Apocalyptus és a szenátor mindent tudtak a tervről, Erasmus azonban lányával és bajtársaival együtt csak akkor szembesült a történtekkel, amikor a győzelem után nem sokkal merénylet áldozatául esett Terlemor és követsége, akiknek velük, mint az emberek képviselőivel kellett volna tárgyalniuk.

Váratlanul ugyanis megjelentek a NEU csapatai, akik valamilyen különös, kifejezetten a marunkók ellen kifejlesztett érzékelésszűrő révén észrevétlenek maradtak az ördögszarvas, vörös óriások számára, és robbanófejek, valamint ágyúlövedékek formájában fecskendezték a halálos, antimarszum keresztelt olajat a meglepett lényekre, amelyektől először megtántorodtak, majd bőrük megfagyott, végül pedig szárazjég módjára sisteregni kezdtek és a mellkasukból kiindulva teljesen porrá égtek. A császár kétségbeesett és szemrehányó pillantással mérte végig az embereket, majd azt mormogta magában, hogy egyszer vezérelte jószándék a népét, és lám, ugyanazon kártevő kis férgek okozzák a vesztét, akiket megmenteni igyekezett. Paracelsus, Concordia és társaik tehetetlenül nézték végig a történteket, majd látva, hogy nem tudják kieszközölni a békét, tiltakozásképpen távol maradtak a további harcoktól. A rajtaütésszerű meglepetés miatt nem sok marunkó maradt életben a Földön, aki visszavághatott volna, hiszen arra még ők sem készültek fel, hogy a pondróknak és majmoknak tartott emberi haderő végül így fogja meghálálni a segítségüket.

Az emberek vezetői, köztük Morus szenátor azonban taktikai koalícióról beszéltek a döbbent tömegek számára, és arról, hogy „jobb félni, mint megijedni”, és, hogy „nem tudhatjuk biztosan, mik voltak a titokzatos faj szándékai”. Arról is beszéltek, hogy helyreállt végre a régi rend, és ismét az ember a teremtés koronája, a legintelligensebb és legerősebb faj az ismert világegyetemben, és noha még egyelőre az emberek türelmét kérik (ugyanis a Földet elő kell készíteni az újbóli benépesítésre), már most ígéretes, új világ elé néznek mindannyian.

Néhány túlélő barát, így a tábornoki rangig eljutott Grotius, Columbus, Concordia, Paracelsus, Cartesius és Kantus még utoljára szétnéztek az utolsó csata színhelyén, mielőtt menniük kellett volna. Az ígéretes, új világ ugyanis általában nem ígér túl sokat dezertőrök és zendülők számára. Az egyik magaslatra mentek egy, a déli féltekén fekvő hegységben, amelyről tudták a régi feljegyzések alapján, hogy a Föld első benépesítése alkalmával még Andok volt a neve. Új nevén Győzelem-Kordilleráknak hívták, ahogy északi párját Szabadság-Kordilleráknak, miközben a bolygó legmagasabb hegyláncát, amelynek elvileg egykor Himalája volt a neve, Köztársaság-hegységre keresztelték át. 

Volt ott, ebben az Andokban egy réges-régi város, még jóval az információs és az interplanetáris korszak előtt. Úgy hívták, Machu Picchu. Erre emlékeztették a kis csapatot némileg a völgyben elterülő Nukleóna füstölgő romjai, és a marunkók szétroncsolt hajóit elnézve sejtették, hogy Sztüxóniára is ez a sors vár, ha egyszer megtalálják és kifüstölik az ottani marunkók maradékait, ha bukkannak még valakire egyáltalán a műszerek által halottnak minősített vörös bolygón. Nem volt azonban különb a Föld sem: bármerre is jártak, ugyanazt a pusztaságot látták mindenütt, amelyet annak idején a heptiped ablakain át pásztázhattak a Marson, és Paracelsus, amíg szorosan átölelte kedvesét, csak arra tudott gondolni, hogy még a Titán sivatagjaiban, sőt, még a titáni égen terpeszkedő Szaturnuszban is több az élet, mint abban, ami az emberiség anyabolygójából hátramaradt. Grotius hasonlóképpen érzett, ha a marcona és kietlen Európa hóviharai jutottak eszébe.

Van-e, vagy volt-e egyáltalán olyan, hogy emberiség, vagy csak a NEU érdekei léteztek, amelyeket mindannyian szolgai módon hajtottak végre? Tudták-e, hogy milyen áron lehet visszavenni a bolygót, és, hogy mindössze ennyi fog belőle végül maradni? Törmelék, üszök, korom, por, pernye és hamu, ameddig a szem ellát. Értelmetlenné vált számukra mind az a küzdelem és áldozat, amelyet véghezvittek. Arra nem volt az embernek kapacitása, hogy megmentse az övéit folyamatos hazugságok helyett, de arra volt, hogy egymás ellen kijátszva és tömegpusztító fegyvereket fejlesztve kiirtson másik jogos kettőt önvédelemre hivatkozva. Itt megállt a tudomány, és a pacifizmus éppen annyira megbukott, mint a háborús dicshimnuszok tömege. Az egyik pillanatban arra gondoltak, hogy talán Anonymusnak volt igaza, aki szerint nem kellett volna belekezdeni az egészbe, mert az erőszak csak erőszakot szül; a másikban azonban Nostradamus vakbuzgóságának is igazat kellett adniuk, hiszen az emberek napjai a készletek kimerülése és a garlamánok sorozatos támadásai miatt egyébként is meg voltak pecsételve.

Három faj, amely végleg megsemmisült: az egyik a másik kettő gyűlöletéből született előre megfontolt szándékkal, míg a nevető negyedik, az ember, szintén ebből a gyűlöletből, de mindössze a természet véletlen játéka és misztikus kiszámíthatatlansága folytán. Az életforma, amelyet a garlamánokhoz hasonlóan talán csak ki akartak játszani a marunkók és a szoddonok is a nemezis, az alávaló ősellenség ellen, és amely végül a garlamánokhoz hasonlóan mindent letarolt és elpusztított, akár egy sáskahad. Columbus maga elé hümmögve jegyezte meg a hozzá legközelebb álló Paracelsusnak és Grotiusnak, hogy talán az ember viselkedésébe éppen emiatt volt belekódolva a pusztítás: hiszen maga is más fajok kölcsönös pusztítása révén, ebből a szomorú frigyből született.

Cartesius és az ifjú Kantus optimistább volt ennél, és hittek benne, hogy mindent megtettek a béke érdekében, és ha óriási és szükségtelen vérontás árán is, de helyreállították az egyensúlyt, amit a két idegen birodalom és az általuk kitenyésztett bestiák felbillentettek. Talán viszont, felelte Columbus, éppen valamiféle egyensúly szűnt meg. Nem tudtak végső választ adni a kérdésre. Mintha mindez az iszonyat csupán egy rémálom lenne, és mintha események dominószerű láncolata okozta volna. Könnyű lett volna egy-egy vezetőt, politikust vagy parancsnokot felelősségre vonni, de a történteken ez már semmit nem változtatott volna. Nem volt kérdés, hogy a háború utáni helyreállításra hivatkozva a szükségállapotot és a katonai kormányzást határozatlan időre meghosszabbítják, majd jó eséllyel nyílt diktatúrát fognak bevezetni a NEU-ban; látszólag azért, hogy szavatolják az emberek, a titáni és európai polgárok biztonságát.

Az sem volt kérdés, hogy Concordia apjához, Erasmushoz, valamint a kitartóan és hűségesen szolgáló Copernicushoz, Lazarushoz, Theorodához és Aquilához hasonlóan hamarosan értük is el fognak jönni Apocalyptus elitcsapatai, akiket csak Lovasoknak becéznek. Senki sem maradhatott életben azok közül, akik ismerték az ellentmondásokkal és kételyekkel teli tragikus történet minden részletét, így a pánik elkerülése végett létfontosságú volt a központi, uniós főbiztossá kinevezett Morusnak, hogy elhallgattasson mindenkit, aki ismeri az igazságot. Főként, ha olyan népszerű emberekről volt szó, mint a hegytetőn álló, és mindkét NEU-holdon jól ismert nevek, akiket a propaganda heteiben olyannyira fontos volt a rendszernek felfuttatnia, mint amennyire most a bukásukat kívánta. A hatalom tudta, hogy nincs az a pénzösszeg vagy ígéret, ami elhallgattatná a Paracelsusékhoz hasonló, erkölcsös és őszinte figurákat, hogy ne tárják nyilvánosság elé, mi történt, vagy azt, hogy ezek után mi várhat rájuk ezen a rongyosra lőtt és maró füstköddel teli sárgolyón valójában.

Concordia érezte, hogy hirtelen lefonódik derekáról kedvese keze, és egy sokkal erősebb marok ragadja meg, ugyanakkor a bányamérnök is érezte, hogy vállát izmos, páncélba öltözött tenyér ragadja meg. Grotius igyekezett ellenállni ugyan, de hamarosan őt is megbénították elektromos fémvilláikkal az árulók elfogására kirendelt zsoldosok. Ugyanebben a pillanatban ítélte el a haditörvényszék egyébként a szoddonok és marunkók megmaradt, csekély számú képviselőjét is, népirtásra és egyéb háborús bűnökre hivatkozva, amelyet a rögtönítélő bíróság ítélete alapján azonnal végre is hajtottak. Ehhez a kíméletlen szigorhoz képest azonban megőrizték és gondosan kísérleti kamrákba zárták a garlamánok fészkében épségben talált petéket és lárvákat arra (és csakis arra) az esetre, ha újból idegen invázió veszélyeztetné az embert. Ekkor ugyanis a felelősségteljes vezetőréteg kénytelen lesz megtenni a szükséges lépéseket, hiszen ezen súlyos döntések meghozatala miatt élveznek kiváltságos rangot és emelkednek a tömegek fölé Morusszal az élükön.

A bányamérnök és társai eltűnéséről és haláláról a Naprendszerbéli Emberállamok Uniójának Központi Bizottsága semmit sem tudott, azonban mindannyiukat háborús hősöknek nyilvánította és posztumusz kitüntetésben részesítette, amit napokon át tartó megemlékezés és diadalmenet fémjelzett valamennyi emberek lakta zónában. Az ünneplés mámora után a hálátlan nép a Titánon és az Európán egyaránt lázadozott még egy ideig a változások ellen, hamarosan azonban fejet hajtott az új rendelkezések előtt, és alig várta, hogy az emberiség hazatérjen, és jussaként vehesse birtokába végre a Földet: Kánaánként az ő megváltó érkezésére váró régi, és paradicsomi otthonát.

Vége

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: