PRÓZAIRODALOM

Támba Renátó: Kőbe zárt fájdalom

Nem fájt nagymamám halála, nem sirattam meg. Sokáig gyötört az önvád, hogy nem voltam képes őt elsiratni, de már rájöttem: én már őt korábban elsirattam. Akkor, amikor még nem halt meg ugyan, de szinte sírjaként álltuk körül kórházi ágyát, melyen meredten, mozdulatlanul feküdt, mint egy kőszobor, melyből egy tehetetlen, leláncolt lélek ékszereiként tekintettek ki szemei, kétségbeesetten és fájdalomtól áthatottan.
Ahogy az ágya fölött álltam, szinte éreztem, ahogy lelkével ki szeretne törni egy gyámoltalan testből, mely csúnyán cserben hagyta őt, ki szeretne repülni felénk, hogy átölelhessen minket. De miután a lélek elválaszthatatlanul hozzátartozik a testhez, legalábbis földi életünk keretein belül, így nagymamámnak is el kellett tűrnie ezt a kényszerű rabságot, amely már nem tartott sokáig. Körbe álltuk őt, de már tudtuk mi is, hogy utoljára látjuk – mindannyian tudtuk, hogy a másnapi látogatót a személyzet valamely tagja már halálhírével fogadja majd. Éreztem én is, hogy elvesztettem, bár akkor sem kifejezetten tiszta, őszinte fájdalmat éreztem, hanem dermedtséget, melyet nem is a halál előérzete váltott ki belőlem, hanem az, ahogyan szembesültem egy bilincsbe vert, de repülni vágyó lélek szenvedésével egy szolgálatát bőséggel teljesített test végső agonizálása miatt. És nem tehettem semmit. Nem tehettünk semmit, csak álltunk, álltunk ott az ágya fölött, legalább nyolcan. Megjegyzem, ez kifejezetten önző gesztus volt tőlünk, még ha nem is tudatosult bennünk. Hiszen azzal, hogy így összegyűltünk körülötte, figyelmen kívül hagytuk, hogy ezzel még nagyobb fájdalmat okozunk mamának, aki most látta csak igazán, mit veszít el: szerető, de hozzá olykor mégis oly mostoha rokonait, unokáit, fiait és lányait.
Mostoha… ez a szó egyedül rám illik igazán, mert miután utolsó éveiben hozzánk került, hogy mi ápoljuk (elsősorban persze nagynéném), jómagam gyakran úgy viselkedtem vele, mint egy kamasz. Persze, kamasz voltam, de ez megbocsáthatatlan. Arra, hogy az én gyengélkedő, már járni is alig bíró nagymamámnak kérdéseire néha oly nyeglén feleltem, s kéréseire is türelmetlenül reagáltam, nincs bocsánat. Őszintén sajnálom, hogy nem lehettem az ő angyalkája élete utolsó esztendeiben, és sajnálom azt is, hogy ezt már nem mondhatom meg neki. Sőt, ha látná, hogy lélekben mennyire kamasz vagyok még mindig, biztosan nem lenne büszke rám. De egy biztos: megbocsátana nekem.
Egyszer talán felnövök én is, drága, kedves Nagymamám, egyszer talán megnyugszik a lelkem. A tiéd már biztos nyugalomra lelt. Az utolsó emlékem rólad, hogy egy tiszta kórteremben fekszel, egy még tisztábban tartott kórházi ágyon, magatehetetlenül. Àm ennél erősebben hat kedves, mosolygós arcod örök emléke, s az olyan kedves pillanatok, mint amikor héjában sült krumplit készítettél nekünk, még béketelepi otthonodban, vagy amikor imádkozásra próbáltál bíztatni engem, hitetlen kisunokádat. Biztos vagyok benne, hogy a Mennyek Birodalmában örök nyugalomra leltél, lelked győzedelmeskedett a halálon. A tisztaság legyőzte a mocsoktól terhes test bűneit, s azzal együtt a keserű élet minden fájdalmát.

Támba Renátó prózája korábban a Szöveten: