PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Táblázva

Csendes őrültek sportja a sakk – mondták egykoron Zonak, amikor meghallották, hogy éppen mire készül. Zo ennek ellenére szeretett sakkozni. Nem feltétlenül azért, hogy nyerjen, hanem magáért a játékért, a különböző stratégiai ötletek kipróbálásáért, de leginkább azért a váratlan húzásért, ami ugyan nem mindig vezetett eredményre, viszont komoly fejtörést okozott az ellenfelének, és annak ki nem kalkulált válaszlépése után neki is. Az pedig, hogy mindezt hanyag eleganciával tudta megtenni, látszólag átgondolatlanul, az olykor oly dühítően hatott másokra, hogy az maga volt a kéjöröm. És másoknak minél több lépést kellett átgondolniuk a válaszhoz, annál inkább, mert volt ideje kieszelnie a következő lépését. A választ ilyenkor akár borítékolhatta volna, amiért bizonyosan a torkának ugranak előbb-utóbb, a játszótárs vérmérsékletétől függően. Ha megoldható volt, senkit sem ugrasztott a torkának, erre figyelt és ügyelt. Ádámcsutkáját egyetlen alkalommal sem akarták sakk miatt szorongatni. Más miatt igen, pedig arra kevésbé szolgált rá – legalábbis így élt az emlékezetében.
– Mikor is játszottunk utoljára? – kérdi a kávézóba betoppant ismerőse, akivel négy-öt éven keresztül majdhogynem napi szinten ültek a tábla két oldalán, miközben nyüzsögtek köröttük az aktuális témát vitató haverok.
– Egy kicsivel több, mint három évtizede – válaszolja Zo zsigerből, és az aznapi második feketéjét továbbkortyolgatja akkurátusan.
– Akkor sakkoztam utoljára. Feleleveníthetnénk…
– Én is akkor – nyugtázza kifelé Zo, de tudja, hogy ez nem teljesen igaz. Miután felhagy a versenyszerű játékkal, mert senki se álljon elé azzal, ezt a játszmát el kellene vesztenie, a háttérben megegyeztek az ő kontójára, és ezek után minden erőfeszítése ellenére mégis elbukja a partit, és sértődötten visszavonul, majd gyökeresen megváltozik az élete, kiszorul belőle minden, ami az addigi szabadidejét kitöltötte, volt egy olyan rövid sakkfellángolása, amelyben sakkprogramokat tesztelt, s rá kellett jönnie, hogy a kreativitás hiányzik ezekből a játszmákból, amennyiben következetesen ugyanazt lépi minden egyes játszmában, akkor bizonyosan ugyanaz lesz a parti kimenete, a játszma egy bizonyos szakaszában egy bizonyos lépésre egy bizonyos válasz érkezik, ha győzni akar, győz, ha veszíteni, veszít, oda az újragondolt és -gondoltatott stratégiák ütköztetésének varázsa. Később pedig a fiát próbálja tanítani, aki csöppet sem méltányolja, hogy folyton elmagyarázza, melyik lépés miért nem jó, és szüntelen visszarakja a bábuit, hogy találjon ki egy másik megoldást. Gyorsan kudarcba fullad az ebbéli tanítói igyekezete.
– Nem tudom, menne-e még a játék – fejezi ki Zo a benne motoszkáló aggodalmát, hogy talán három évtizednyi kihagyás kellőképpen elhalványította képességeit, az agytekervényei nyikorognának az olajozatlanságuktól, valószínűleg már kudarcként élné meg a vereséget…
– A sakk is olyan, mint az úszás, nem lehet elfelejteni – vélelmezi az ismerőse, de Zo azért tisztában van azzal, egy olimpikon se bizonyította még be, hogy harminc év kihagyás után valaha is hozni képes a korábbi teljesítményét, a sakk esetében se lenne ez másképp. Nem csak a játék, a játék varázsa is oda. Hiába mondják, alzheimer ellen is jó, mert lassítja a leépülést, de ez a kór talán még nem gyötri, még ha nem is kórtalan, hanem koros, akin az idő már ezt–azt elvégzett, s akkor is érzi testén a nyomait, ha esze ágában sincs rá figyelni. Zo tehát tovább aggodalmaskodik a játékot illetően, bár titokban ott sertepertél a kisördög az agytekervényei elfojtott bugyraiban, hogy mi lenne, ha… mégis… Ám a ha hamar hamvaiba hull, akár a mégis, így egy későbbi időpont-egyeztetés céljával nem cserélnek telefonszámot.
– Mennem kell a fogorvoshoz, olyan vagyok mint egy cápa – és vicsorít egyet a tűhegyesre köszörült fogaival az ismerőse. – Most próbálják fel a koronát. Ha minden jól megy, hamarosan visszakapom a fogaim.
Zo huncutul mosolyog a távozó hátát nézve, mivel a fogait épp az imént látta, ha nem is eredeti állapotukban, de annál feltűnőbb fog-mivoltukban, s az, amit az ismerőse a fogászati rendelőben kap, az egy szép, elegáns és szabályos fogutánzat lesz. Olyan elegáns és szabályos, hogy olyant sohasem birtokol senki, van benne valami természetellenes. A természetes szépsége nem a szabályosban fedezhető fel – ez egy általánosnak nevezhető felismerés. Kell egy kicsi anomália, aszimmetria, nüansznyi hiba, ami a szabályosból szépségest teremt. A cápavigyor is bizonyára szép, legalábbis a cápák között. S az úgy teljesen rendben van, ha egymásra vigyorognak, akár a pap a vaginára és a vagina a papra. Erre már igazán felszürcsölheti a maradék kávéját, hogy a szelíd őrület ezúttal zajosan távozhasson belőle vissza a hátrahagyott múltba, amin már sem változtatni, sem segíteni nem lehet, az emléket meg búcsúkorttyal feketítse/fehérítse, táblával fedje le.

Handó Péter prózája korábban a Szöveten: