PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Irodalom

Mindig minden az irodalomról szól Zo szemében, kivéve az irodalom. Az az igazságról. Zonak ugyanakkor azt kell látnia, ami Mulder ügynök szájából válik szállóigévé: „Az igazság odaát van.” De akkor mi van ideát, ahol az irodalmat művelik, csinálják, kreálják. Ha művelik, akkor bizonyosan van valami magasabb cél, eszme, hagyomány etcetera, ami nemesebbé kívánja tenni a művet, fölé akar emelkedni a jelennek, és föl akarja emelni a befogadóját, műveltséget közvetít, sugároz, plántál… Ha csinálják, akkor szakmai kritériumoknak megfelelő teljesítmény fontos, annak bizonyítása, hogy a tollforgató mindent tud az elfogadható minőségben történő szövegeléshez, szövegszövéshez, ez esetben a struktúra fontos, nem a tartalom. Ha kreálják, akkor valószínűleg kreatúra jön létre, ami csak addig él és hat, míg külső erők működtetik. Vajon ezek közül melyik alkalmas az igazság közvetítésére? És milyen igazság közvetítésére? Kitől? Kinek? Ki felé?…

Zo nem tud ebből az eszmefuttatásából kifelé tartani, benne ragad. Mondhatni jobb híján. Leginkább, mert túlontúl szirupos. Nem a téma, hanem ahogyan magához köti. Már-már elmezavarként, megszállotti viszonyt alakítva ki.

Még két órája van a busz indulásáig, a nála lévő regényt meg már idefelé kiolvasta. A fogászati rendelőben csak ül, bámul, konstatál és mosolyog a maszk alatt. A szeme sarkában formálódó szarkalábak lebuktathatnák, de mindenki elvan a maga fogbajával. Ő meg azt gondolja, negyven éves amalgám tömése ki, új be, aztán isten hírével mehet, meg azzal, élete végéig megoldják majd ezt a rágófogát.

A fogorvos minden páciens után kijön, rábök valakire. Első körben szurikat osztogat. Két tini rettenetesen udvarias, mindenkit maguk elé engednek. Egyikük azt mondja, egy hete nem aludt, beszakadt a hátsó rágófoga közepe. Társának időről-időre megmutatja melyik. Zo is látja. Másikuk a szemfogát fájlalja. Vigyorognak egymáson. Míg a rágófog fekete folt, a szemfogon semmi sem látszik.

– Ha lehet, ne húzassák ki, inkább tömessék be – javasolja Zo, mert ifjúkorában ő is elkövette azt a vagánynak tetsző hülyeséget, hogy egy kötelező fogorvosi vizsgálaton a lyukasnak ítélt fogat nem hagyta betömni, mondván, az ő szájában ne szaporodjon az idegen anyag, húzzák, ha baj van vele, és nem lehetett erről lebeszélni, de a negyedik húzást követően megriadt attól, hogy rágófog nélkül marad, kettőnél már hagyta, tegye az orvos, amit szeretne, tömjön. A tinik legyintettek, ahogy ő legyintett egykor. Már döntöttek és ciki lenne megmásítani. Egymás előtt bizonyosan.

Ismét kijön a fogorvos és ezúttal Zóra mutat:

– Jöjjön! – és fordul is vissza, Zo pedig baktat utána, akár egy hűséges eb.

Az ajtón belépve átadja a papírjait az asszisztensnek, aki vele szemben fiatal és fehér köpenyében is csinosnak mondható. Az orvos nem ilyen. Nagyra nőtt és mackóalkatú. Erőhiányban bizonyosan nem szenved.

Miközben lerakja a bejárat melletti székre a táskáját és a zakóját, beszél a foglyuk negyven évvel korábbi és közelmúltbéli történetéről, majd elfoglalja a paciensszéket, amelyre csak nyújtott lábbal lehet elhelyezkedni, bizonyára az orvosi here védelme okán. Ettől még a tojásfogás kivitelezhető lenne, csak utána eunuchizálódna vagy elnőiesedne ez a szakma is. Majdnem rátapad a műbőrhuzatra, amikor leveszi a maszkot és közli, nincs beoltva. A dokit ez nem zavarja, és elejtett félszavából Zo azt hámozza ki, a covidvédelemmel (bár nem kell azt a covidot védeni, bizonyítottan életképes, remekül alkalmazkodik, azaz mutálódik) hatékonyságával szemben van némi aggálya. Zo nem akar licitálni (neki több is van), mert mi van akkor, ha az orvos keze megremeg. Nem remeg. Két ponton fájdalommentes szúrás az ínybe és már mehet is kifelé, hogy a zsibbadás beállta után majd visszamehessen. A tinik lépnek a nyomdokaiba. Ezzel a kör bezárul, nincs több alany, indulhat a második menet. Az eleje nőkből áll. Gyors forgásban vannak. Általában két foggal kevesebbel jönnek ki a rendelőből a paciensek. Dupla vagy semmi alapon ez így megy a jobb helyeken. Ahogy halad az idő, egyre fiatalabbakra kerül sor. Zo előtt egy húszas éveiben járó hölgy vonul be. Lezserre vett blúza köldöke fölött ér véget. Anyaga széltében kinyúlt, igyekezvén fölvenni a kitöltője formáját. Lejjebb reccs-közeli sztreccs-nadrág, amire a derékban fölhalmozódott fölösleg hivalkodóan ráfordul, jól szemléltetve a kreolbarna bőrt. „Fene a gusztusát” – nyugtázza magában Zo a vaskos látványt, ahogy elrengedezik előtte. Mellette meg egy negyvenes éveiben járó dáma viharzik el, hogy lefoglalja az ajtó melletti széket. Az ajtón túlról visítás hallik. Borzongás fut végég a dámán, átviharzik a váróterem legtávolibb szegletébe, mondván: ő ezt képtelen hallgatni. A tini srácoknak is hirtelen dohányozhatnékuk támad, kérnek egy-egy szálat a negyvenestől és távoznak az épületből. Épp csak rágyújthatnak, amikor a hájbáj – zsebkendő mögé rejtve arcát – kidöcög. Nyomában az orvos kandikál ki. Fürkész, a tiniket keresi. Jobb lenne, ha Zo utánuk maradna.

Zo kedélyesen megjegyzi:

– Biztosan megszöktek az iménti hangok hallatán – amit a fogorvos szemlátomást komolyan vesz, úgyhogy Zo kénytelen rávilágítani, csupán cigiszünetről van szó, hamarosan visszajönnek.

– Jó – mondja az orvos, megnyugodva, hogy a delikvensek mégsem léptek le. – Akkor jöjjön! – int Zonak, aki lószerepből szamárszerepbe avanzsál át. – Illetve mégse jó – korrekcióz az orvos –, hogy cigiznek.

Zo biccent és elfoglalja a megérdemelt helyét. Nagyra tátja a száját. Az asszisztens a homlokára teszi az ujjait, a tenyerek a halántékához nyomulnak. Mire eszmél, hogy mire készülhet, már fogó markolja a fogát, és reccs (sztreccs nélkül, meg sztepp nélkül is).

– Ez csak az amalgám – közli a doki.

„Ja, meg a fogam” – gondolja Zo, de már gondolhat bármit, megállíthatatlanul cibál a fogó jobbra-balra, előre-hátra, míg engedni nem kezd a fognyereg. Zo lehunyja a szemét, nehogy ő is szinkronizálni kezdje az eseményeket, újabb frászt hozva ezzel a várakozó negyvenesre. Bár az se kizárt, akkor tenne vele jót. A doki ma húzós napot tart. Talán mégiscsak egy másikat kellett volna választania, végül is még másik négy munkanap is szóba kerülhetett volna. Vagy a rákövetkező hét. Esetleg az azutáni.

– No, ezzel megvolnánk. Egy gonddal kevesebb.

– Esetemben egy foggal – konstatálja Zo.

– Végül is az ember előbb-utóbb elfogy, ez a sorsa – szól a vigasz, főképp a korára való tekintettel.

Zot ez nem vigasztalja, mert még holnap is szeretné lerágni és elropogtatni a csontok végi porcokat, amihez feltehetően nem fűlik majd ínye, valami visszafordíthatatlan történt vele. Ráadásul köszönetnyilvánítást illik ilyenkor mondani. Talán még tósztot is.

– Harapjon rá, és csak otthon vegye ki a gézt!

Míg fölmarkolja a bejárat melletti székről a holmiját, kinyög egy „viszontlátás”-t, de istenments, hogy komolyan gondolja. Már az ajtón túl veszi fel a maszkot és a zakóját. Ha nem is futva, de menekül a fogvesztése helyszínéről. Érti és mégse érti, mi is történt most vele. Nem volt másik alternatíva? Sőt, nem is volt alternatíva. Talán csak ő nem tudta, mi vár rá?

Megnézi a mobilján, mennyi az idő. Kalkulál. Több mint egy órányi ideje van a busz indulásáig. A céltalan utcai lődörgést rosszul viseli, egyébként is tél van, foga van az időnek. Hozzá biztosan megkapta az ő fogát. Idefelé jövet még valaki másét használta. Gyorsan kopnak a kapott fogak, ezért kell a fogorvosnak ennyire akkurátusan húznia.

Mit lehet tenni?

Elballag a kisváros pályaudvarára, ahol a peron padján ülve az egykori súlyemelő magyar bajnok fogatlan szájával majszolja az éppen a közeli pékségben vett mákos kalácsot. Köszön neki és jó étvágyat kíván, majd rögvest tesz egy hátraarcot. Most nem akar beszélgetni. Szájában egy véres gézcsomó a kihúzott foga helyére harapva. Ha lenne mit olvasnia, besáncolná magát a lapok közé. De így elkerülhetetlen a beszéd. Inkább menekül, remélve, hogy ez senkinek sem tűnik fel. Keres egy újságárust. Valamikor a főtérre vivő út mellett volt egy bodega, ahol bármit vehetett, de annak már hűlt helye van. Talán a posta…, az van legközelebb.

Zo betér a téglaépületbe. Balra szabadpolc, néhány limonádékönyvvel, jobbra öt pult. Az elsőben egy kisasszony, akinél éppen csekket rendeznek, a többi üres. A legtávolabbi mögött újságos polc, rajta a kínálat. Zo folyóiratot keresne. Van szépségápolás és konyhaművészet, némi rejtvény-, vicc- és napilap. Visszaballag az első pultig és irodalmi folyóirat után érdeklődik, bár nehezére esik megszólalnia. A kisasszony nem mondja, de a szemei csillogása elárulja, marslakónak véli, s nyugodtan kibújhat az álruhájából, nem okoz riadalmat, mindenre fel van készítve és készülve, momentán csak irodalmi lap nincs, de esetleg a nemzeti dohányboltban talál. Abból van erre is meg arra is – mutatja, a falon túl majd Zo merre is menjen. Zo trafikol kettőt, aztán belátja az irodalommal kapcsolatos igazságot, meg azt is, ami Mulder ügynök szájából vált szállóigévé, Zot meg az eddigieknél is jobban odaragasztja a földhöz.

Handó Péter legutóbb a Szöveten: